Jonathan Haidt: A szorongó nemzedék című könyvének áttekintése

„A mentális egészség összetett kérdés és a meglévő tudományos munkák nem mutattak ki ok-okozati összefüggést a közösségi média használata és a fiatalok rosszabb mentális egészségi állapota között.” Ezt a nyilatkozatot Mark Zuckerberg nemrég eskü alatt tette az amerikai szenátus igazságügyi bizottsága előtt. Zuckerberg nyilatkozata csak a legújabb példa arra, hogy a Big Tech vezetők évek óta nyilvánosan tagadják, hogy termékeik károsak a gyerekekre.

De végre fordul a kocka.

A gyerekek nincsenek rendben

Új könyvében, The Anxious Generation: How the Great Rewiring of Childhood Is Causing an Epidemic of Mental Illness, Jonathan Haidt elvégezte a nehéz munkát, hogy bebizonyítsa, amit a Big Tech eddig tagadott: hogy termékeik, az okostelefonok és a közösségi média megölik a gyermekeinket. Haidt bebizonyítja mindazt, hogy van probléma – valóban létezik a tinédzserek mentális egészségügyi válsága -, és hogy a válság oka az okostelefonok és a közösségi médiaalkalmazások által bevezetett telefonalapú gyermekkor. A kérdés számunkra most az, ahogy javasolja Haidt, hogy merre tovább. Haidt nem pesszimista. Bár a vonat már elhagyta az állomást, mégis állítja, hogy még nem késő visszafordítani a helyzetet.

Szégyen, hogy olyan átható tagadásban élünk, hogy Haidtnek nagy erőfeszítéseket kellett tennie, hogy bebizonyítsa azt, aminek magától értetődőnek kellene lennie: a tizenévesek állandóan a telefonjuk fölé görnyednek.

Nyilvánvaló, hogy ezek az eszközök és alkalmazások nem tesznek jót a gyerekeknek. Sok szülőt frusztrálnak ezek a technológiák, és az, ahogyan ezek átvették a gyerekkort. Minden tanár arról panaszkodik, hogy tanítványai hogyan változtak meg a telefonok hatására mind a tanulási képességek, mind a szociális készségek területén. Nem csoda, hogy Haidt könyve lelkes fogadtatásra talált a politikai oldal mindkét oldalán és az élet minden területén.

Haidt természetesen nem nélkülözi a kritikusokat sem. Más akadémikusok – nem túl meggyőző módon – más tényezőkre, például iskolai lövöldözésekre, a 2008-as globális pénzügyi válságra vagy az éghajlatváltozásra próbáltak rámutatni, mint a tinédzserek mentális egészségügyi válságának magyarázatára. (Lásd például Candice Odgers kritikai összefoglalóját a Nature-ben és Jean Twenge erre adott válaszát).

A Haidt munkájával kapcsolatos, időnként személyes hangvételű kritika nem lényegtelen. Olyan ideget érintett, amely áthatja mindennapi életünket és jövedelmező üzleti érdekeinket. Erőteljes ösztönzők szólnak az olyan munka ellen, amelyet Haidt ebben a könyvben végzett, és így – hatalmas átvilágítás árán – szívességet tett nekünk azzal, hogy

világossá tette számunkra, hogy az okostelefonok és a közösségi média rosszat tesz a gyerekeinknek.

Haidt a könyv első fejezetét azzal nyitja, hogy bemutatja a bizonyítékokat, melyek szerint a tinédzserek szorongásának, depressziójának, önkárosításának és magányosságának aránya közvetlenül az okostelefonok és a közösségi média megjelenése után robbanásszerűen megnőtt. Haidt a 2010 és 2015 közötti időszakot a „Nagy Újrahuzalozásnak” nevezi, amikor az okostelefonok és a közösségi média széles körben elterjedt a tizenévesek körében, és amikor a tinédzserek mentális problémáinak hatalmas kiugrását láthattuk. Haidt meggyőző bizonyítékot szolgáltat elméletére, miszerint a Nagy Újrahuzalozás a tinédzserek mentális egészségi válságának fő oka, miután a kiugrások időzítése és a válság angliai nemzetközi jellege miatt más lehetséges magyarázatokat is cáfol.

Haidt a telefon-alapú gyermekkor négy alapvető károsító tényezőjét azonosítja: a szociális megfosztottságot, az alvásmegvonást, a figyelem töredezettséget és a függőséget.

Megjegyzi, hogy bár a lányok jobban ki vannak téve a közösségi média ártalmainak, a fiúk pedig jobban szenvednek a pornográfiának és a videojátékoknak való könyörtelen kitettségtől, mindkét történet ugyanott végződik: a mai fiúk és lányok úgy gondolják, hogy az életük értelmetlen.

Haidt elmagyarázza, hogy a közösségi média, az online pornográfia és a videojátékok mind-mind kihúzták a gyerekeket a valós világbeli közösségekből a gyorsan változó virtuális hálózatokba, melyek anómiát, azaz normanélküliséget eredményeznek, az anómia pedig kétségbeesést szül.

De Haidt tovább megy annál, hogy áttekintést adjon azokról a bizonyítékokról, hogy az okostelefonok és a közösségi média hogyan károsítják és drótozzák át gyermekeinket. Ezt az új, telefon-alapú gyermekkort elhelyezi a tágabb környezetben, hogyan kellene kinéznie a normális gyermeki fejlődésnek. Megosztja a játékalapú gyermekkor hanyatlásának háttértörténetét is, jóval az okostelefonok és a közösségi média létezése előtt. A normális gyermekkori fejlődés és a kockázatos, független játék létfontosságú szükségletének világos képe nyugtalanító világossággal árasztja el azt a fejlődés szempontjából elszegényedett gyermekkort, melyet az okostelefonok hoztak létre.

Haidt joggal nevezi az okostelefonokat „élményblokkolónak”, mert megfosztják a gyerekeket azoktól az élményektől, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy a felnőttkor irányába fejlődhessenek.

Haidt egész könyvben utal a múltbeli, játékra épülő és a mai, telefonra épülő gyermekkor közötti éles és felkavaró ellentétekre. Az ellentétes jellemzők, melyeket Haidt a valós világ és a virtuális világ között azonosít – a testet öltött és a testetlen, a szinkron interakciók és aszinkron interakciók, az egy az egyhez vagy egy a többhöz, és egy a sokhoz kommunikáció (műsorszórás), valamint a magas belépési küszöbű közösségek és az alacsony belépési küszöbű közösségek – egyértelművé teszik, hogy a telefon-alapú gyermekkor valahogy “embertelen”.

Haidt munkája rávilágít eme digitális technológiák nagy paradoxonjára: a gyerekeket egy nagyon is felnőtt online világba taszítják, amely nem biztonságos vagy nem megfelelő a fejlődő testük és elméjük számára. Ugyanakkor a technológiák visszavetik a fejlődésüket, és infantilizálják őket a valós világban.

Haidt elmagyarázza, hogy azért kerültünk ebbe az egész zűrzavarba, mert a szülők két rossz döntést hoztak a gyerekek biztonságával kapcsolatban. „Úgy döntöttünk, hogy a valós világ annyira tele van veszélyekkel, hogy a gyerekeknek nem lenne szabad megengedni, hogy azt felnőtt felügyelete nélkül felfedezzék”, és „szabadon hagytuk a gyerekeket a virtuális világ vadnyugati részén bolyongani, ahol gyerekeket fenyegető veszélyek bőven akadtak.”

A válsághoz hozzájáruló másik tényező, amelyet Haidt nem vizsgál, a szülők saját technológiahasználata. Sok szülő függője ezeknek a technológiáknak, és így nem ismerik fel a saját magukra és a gyermekeikre gyakorolt ártalmakat. Egy tanulmány szerint a közösségi médiát sokat használó szülők gyermekei nagyobb valószínűséggel voltak depressziósak.

Nemcsak a szülők veszítették el gyermekeiket az okostelefonok virtuális világában, hanem sok szülő is elveszett ugyanott. És ez a veszteség az ő gyerekeiknek is árt.

Ha a telefonos gyermekkor valóban ennyire káros a gyermekeinkre nézve, ahogy Haidt állítja, mit lehet tenni a telefonmentes gyermekkor lehetőségének visszaszerzése érdekében?

Haidt megoldásai

Haidt azt javasolja, hogy szükségünk van egy olyan szülői fordulatra, amely lehetővé teszi a kockázatos, független játékot a való világban, miközben védőkorlátokat állít fel, hogy megvédje a gyerekeket a virtuális világ jelentette különböző ártalmaktól. A könyv utolsó részében Haidt felveti azt a kérdést, hogy a kormány, az iskolák és a szülők hogyan segíthetik ezt a fordulatot, olyan megoldásokkal, amelyek egyrészt a telefonok és a közösségi média korlátozására irányulnak a gyermekkorban, másrészt pedig arra, hogy a gyermekkorban több kockázatot és önálló játékot ösztönözzenek.

A gyermekkori technológia szakpolitikai elemzőjeként engem bátorítanak Haidtnek a politikai döntéshozók, az iskolák és a szülők számára megfogalmazott előírásai, és teljes szívemből egyetértek ezekkel. Azonban néhány lépéssel tovább vinném a dlolgotkat.

Politikai döntéshozók

Haidt helyesen állapítja meg, hogy „a közösségi média nem olyan, mint a cukor”. Kifejti, hogy nem csak arra hat, aki fogyasztja, hanem mindenki számára megváltoztatja a társadalmi környezetet. A közösségi médiának és az okostelefonoknak csoportszintű hatásai vannak. Ez a koncepció jelentős hatással volt a témával kapcsolatos szakpolitikai munkámra.

Hangsúlyozza, hogy a szülők megsegítéséhez szakpolitikai szintű megoldásokra van szükség, mivel a hatalmas csoportszintű társadalmi dinamika ellensúlyozása az egyes szülők számára egyedül szinte lehetetlen.

Ha a közösségi média nem olyan, mint a cukor, akkor milyen? Van néhány javaslatom. Olyan, mint a dohány, amely rendkívül addiktív és még kis mennyiségben is káros a gyermekek szervezetére. (A felnőttek számára is káros, de bízunk benne, hogy a felnőttek maguk is bölcsen döntenek a dohányról). Abban is hasonlít az alkoholhoz, hogy jobban hat a fejlődő agyra, mint a felnőttekére, és a gyerekeknek nincs meg az önuralmuk és az impulzuskontrolljuk a biztonságos fogyasztáshoz. Egyesek szerint még a kokainhoz vagy a fentanilhoz, a nagy függőséget okozó droghoz is hasonlít, mivel nagyon hasonló dopaminreakciót vált ki az agyban.

A társadalom nem engedi, hogy ezek közül az anyagok közül bármelyiket is árulják vagy fogyasszák a gyerekek. Korlátozzuk és szabályozzuk ezeket, vagy a keményebb drogok esetében teljesen betiltjuk őket.

A korhatár-korlátozó törvények azt jelentik, hogy a cigaretta és az alkohol nem nyilvánvaló része az amerikai gyermekkornak. A törvények segítenek normákat meghatározni. Ahhoz, hogy az okostelefonok és a közösségi média ma már ne legyenek a gyermekkor elkerülhetetlen részei, a döntéshozóknak úgy kellene kezelniük ezeket, mint a dohányt és az alkoholt, és szabályozniuk kellene a gyermekkorban.

Haidt az ilyen korhatár korlátozások mellett érvel. Azt javasolja, hogy a szövetségi törvényhozás emelje tizenhat évre az internetes felnőtt korhatárt a jelenlegi tizenhárom éves korhatár helyett, amely a szakértők szerint túlságosan alacsony, és amit 1998-ban állapítottak meg – jóval a közösségi média létezése előtt. Egyetértek Haidt-tel abban, hogy a korhatárt fel kellene emelni; de én inkább a tizennyolc éves kort tartanám célnak. Elismerve, hogy a nemzeti szabvány emelése eltarthat egy ideig, Haidt ajánlását kiegészíteném azzal, hogy vannak olyan intézkedések, melyeket az államok megtehetnek a gyermekek közösségi médiához való hozzáférésének korlátozása érdekében, mint például a szülői beleegyezés megkövetelése a kiskorúak számára a közösségi médiafiókok nyitásához, a korhatár ellenőrzésével a megfelelés biztosítása érdekében, vagy – ahogy Florida tette – a tizennégy éves és annál fiatalabb kiskorúak számára a közösségi média teljes betiltása.

Ezek jó irányba tett lépések. Ezen túlmenően az állami és szövetségi jogszabályoknak segíteniük kell a gyermekek pornográfiához való hozzáférésének megakadályozását azáltal, hogy korhatár-ellenőrzést írnak elő a pornográf weboldalakra vonatkozóan, amelyekhez a gyermekek a közösségi médián keresztül könnyen hozzáférhetnek. Louisiana, Utah, Texas, Virginia, Arkansas, Mississippi, Montana, Észak-Karolina, Kentucky, Idaho, Kansas, Indiana és Florida a közelmúltban már elfogadott ilyen törvényeket.

Tanárok és igazgatók

A politikai döntéshozók szerepe kulcsfontosságú a telefonok gyermekkorban való távoltartásában. De az iskolák is fontos szerepet játszhatnak és segíthetnek abban, hogy a kulturális normák ellenálljanak ezeknek a technológiáknak. Haidt azt állítja, hogy az iskoláknak telefonmentes zónának kellene lenniük a gyermekek és serdülők számára. Ezzel egyetértek. Kiemelném azt a világos különbségtételt is, amelyet Haidt állapít meg: nem elég, ha vannak olyan irányelvek, amelyek távol tartják a telefonokat az osztálytermektől.

A telefonokat az egész iskolai nap folyamán távol kell tartani. Az osztálytermi irányelveket nagyon nehéz hatékonyan betartatni, és teljes mértékben attól függnek, hogy az egyes tanárok mennyire könyörtelenek és energikusak ezek betartatásában.

Továbbá a telefonok távoltartása az egész tanítási naptól segít ellensúlyozni a tizenévesek szociális dinamikájára gyakorolt negatív hatásokat. A telefonmentes iskolák azt jelentik, hogy a folyosók, az ebédlők és a tanítási órák közötti időszakok a személyes interakciókból adódó zajos zajokkal és nevetéssel telhetnek meg, nem pedig a telefonok fölé görnyedő csenddel, ahogyan azt nemrégiben a floridai Orlando megye iskoláiban láthattuk.

Szülők

Nagyra értékelem Haidt maximalista álláspontját az iskolákkal kapcsolatban, és csak azt kívánom, bárcsak ezt a maximalista megközelítést a családokra is kiterjesztette volna. Az egész gyermekkor, nem csak az iskolai nap, lehet és kell, hogy telefonmentes legyen.

Haidt számos korosztályos javaslatot tesz – középiskolás kor az okostelefonokra, tizenhat év a közösségi médiára -, valamint számos időkorlátot és képzettséget javasolt a képernyőhasználatra gyermek- és serdülőkorban. Egyetértek ezzel az irányvonallal, de azt javaslom, hogy a gyerekek érdekében még ennél is tovább kell mennünk.

Ha ezek a technológiák olyan rosszak, mint ahogy Haidt mutatja, akkor a szülőknek maximalista megközelítést kellene alkalmazniuk, és mind az okostelefonokat, mind a közösségi médiát teljesen ki kellene zárniuk a gyermekkorból. Az ellenzők azzal érvelhetnek, hogy a közösségi médiának és az okostelefonoknak vannak olyan előnyei, mint például a közösség és a kapcsolat másokkal, akiknek hasonló az érdeklődési köre, az információhoz való hozzáférés, az önkifejezés lehetősége, valamint a társak szociális támogatása a stressz ellen, amelyek a teljes mellőzés következtében elvesznének. Haidt megkérdőjelezi ezeket az előnyökre vonatkozó állításokat, és elmagyarázza, hogy a közösségi média nagyon kevés bizonyítékot kínál a serdülők mentális egészségére gyakorolt előnyökre. Haidt azt írja:

„A közösségi média nem azonos az internettel, az okostelefonok nem egyenértékűek az asztali számítógépekkel vagy laptopokkal.”

Az okostelefonokról és a közösségi médiáról való lemondás nem jelenti azt, hogy a gyerekek soha nem férhetnek hozzá az internethez bizonyos hasznos célokra.

Mások úgy gondolhatják, hogy egyszerűen nem lehet lemondani. A nyomás túl nagy ahhoz, hogy „nemet” mondjanak. Az igazság az, hogy meg lehet tenni. Még több olyan forrásra van szükségünk, melyek megmutatják a szülőknek, hogyan tehetik az egész gyermek- és serdülőkort mentessé a közösségi médiától és az okostelefonoktól, valamint nagyrészt a képernyőktől. Egyre több szülő már sikeresen megteszi ezt.

A szülők vannak és mindig is ott lesznek a frontvonalban, amikor segítenek gyermekeiknek eligazodni a kulturális kihívásokban.

Miközben Haidt képernyőidő-korlátozást javasol, figyelmeztetném a szülőket, hogy ahhoz, hogy sikeresen ellenálljanak az okostelefonoknak a középiskoláig (ahogy Haidt szorgalmazza) vagy a középiskola után (ahogy én és mások Haidt Substack csatornáján érvelünk), akkor a szülőknek a lehető legjobban képernyőmentessé kellene tenniük a gyermekkort. Még a napi képernyőidő engedélyezése is a kívánatosnál jobban hozzászoktathatja a gyerekeket a képernyőkhöz. Ez még nehezebbé teheti a „nem” kimondását a gyermek okostelefon iránti esetleges kérésére.

A képernyőnek ritka élvezetnek kell lennie, nem pedig mindennapos gyakorlatnak.

Bár egyetértek Haidt-tel, hogy a technológiák által a gyermekeink számára jelentett kihívásoknak van egy eredendően kollektív eleme, és hogy ezek a technológiák teljesen megváltoztatták a társadalmi dinamikát a mai gyermekek számára (még azok számára is, akik nem használják őket), attól tartok, hogy a probléma teljes egészében kollektív cselekvési problémaként való kezelése demoralizáló az egyes szülők számára, és azt sugallja, hogy a szülők egyedül nem sokat tehetnek. De ez nem így van. A szülők mindig is a frontvonalban voltak és lesznek, amikor segítenek gyermekeiknek eligazodni a kulturális kihívásokban. Nem kell hagynunk, hogy ezek a technológiák elnyomják gyermekeink gyermekkorát.

Haidt azzal az analógiával kezdi és fejezi be könyvét, hogy a telefonos gyermekkor olyan, mintha a gyermekeink egyedül nőnének fel a Marson: társadalomként soha nem hagynánk, hogy ilyesmi megtörténjen. Bár a gyerekeink talán nem a Marson vannak, de megengedjük nekik, hogy egy virtuális, testetlen világban nőjenek fel, ahol nincsenek teljesen jelen velünk.

Nem lehet tovább tagadásban élni. Nem dughatjuk tovább a fejünket a homokba. Még nem késő visszafordítani a vonatot. Ahogy Haidt zárja: „Itt az ideje, hogy véget vessünk a kísérletnek. Hozzuk haza a gyermekeinket.”

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. június 13.