Ezen a héten ünnepeljük a Public Discourse tizenöt éves fennállását. Szerkesztőink kiválasztották kedvenc esszéiket mind az öt területről, és ezen a héten minden nap újra megosztunk egyet. Reméljük, tetszeni fog Mark Regnerus írása, amely eredetileg 2017 decemberében jelent meg online újságunkban.

A nyilvánosságra hozott szexuális vétségek meglepő lavinája tovább gördül, útközben színészeket, vezetőket és politikusokat szed fel. Hogy melyikük miben bűnös, az kétségtelenül széles skálán mozog. De a közvélemény bíróságának nincs kedve a finom megkülönböztetésekhez.

Egy szociológust kevésbé érdekel a tisztogatás mértéke, időzítése vagy a elkövetkező személyekre vonatkozó jóslások, mint az, hogy mindez mit árul el a férfiak és nők közötti szexuális interakciók társadalmi struktúrájáról, és arról, hogyan történhetne itt tényleges változás. Az utóbbi idők leleplezései bőven kapcsolódnak a szexuális viselkedés csere-modelljéhez, amely a szex megértésének pontos nézőpontja, és az is marad (vannak más ésszerű nézőpontok is).

A „Weinstein-lavina” három stabil megfigyelést emel ki a férfiakról, a nőkről és az általuk kialakított kapcsolatokról. Ezek figyelmen kívül hagyása az erényjelzés nevében nem segít. De új perspektívára lehet szükség ahhoz, hogy a kevesebb szexuális agresszió felé vezető úton járjunk.

Három nyers, de alapvető igazság

Először is, a férfiak szexuális késztetése átlagosan erősebb és kevésbé diszkriminatív, mint a nőké. Ha ez nem lenne igaz, akkor nem is beszélnénk erről. A férfiak izgalmi mintái hatékonyan irányítják a figyelmüket. Ezzel a biológiai hajlammal rengeteg mai és jövőbeli kockázat is jár. Kik szerepelnek a szexuális bűnözők nyilvántartásában? Férfiak. Úgy tűnik, sokan készek kockáztatni a karriert, a házasságot, a családot és a hírnevet – mindezt a nemi vágyak miatt. A nők szex iránti érdeklődése általában változatosabb eredetű és célú. De tudjuk, hogy néhányan a társadalmi státusz miatt szexelnek – lefekszenek egy rocksztárral vagy profi sportolóval -, míg néhányan azért szexelnek, hogy előrébb jussanak. Ez rávilágít a cseremodell egy olyan aspektusára, amelyet sokan visszataszítónak találnak – hogy a férfiak státuszukat és a munka ígéretét vagy a megtorlás fenyegetését erőforrásként használhatják fel arra, hogy a rávegyék a nőket a szexre (vagy hozzáférjenek ahhoz, hogy kényszerítsék erre őket). Annak ellenére, hogy a modernek mennyire vágynak az egyenlőségre, „a szex akadálya minden idealizmusnak“, ahogyan egy megfigyelő nemrégiben fogalmazott.

Másodszor, a férfiak vannak fölényben a mai párválasztási piacon, még akkor is – és részben azért -, mert a nők gazdasági és oktatási szempontból virágoznak. Ez nem kritia, hanem megfigyelés. Ez az új párválasztó piac nem célravezető és nem mozdítja ki az embereket a piacról  (a házasságba, amelyre a legtöbben még mindig vágynak), hanem inkább úgy tűnik, különösen ügyes a szexuális partnerkeringésben és a kapcsolati határozatlanságban. Egy nemrégiben folytatott eszmecsere egy végzős hallgatóval, aki vitatja a Wall Street Journalban megjelent esszémet, rávilágít erre. Azt írja:

Egy nő, aki tudományos sikereket ér el, meg tudja keresni a saját megélhetését, tud gyermeket vállalni anélkül, hogy egy nárcisztikus infantilis férfival kellene összefonódnia, és eléri az önbecsülés olyan szintjét, amely megvédi őt a ragadozó tárgyiasítástól, nem hajlandó jogi partnerséget kötni (egy házasságra alkalmatlan férfival). Mint minden emberi lény, ő is hajlandó lehet szexuális tevékenységet folytatni egy ilyen partnerrel, de ha bölcs, soha nem tekinti őt kielégítő élettársnak.

Három szempontból is téved. A leleplezések lavinája világossá tette, hogy egyetlen nő sincs biztonságban a „ragadozó tárgyiasítástól”. Még az egyenruhában alvó katonák sem mentesek tőle. Az, hogy a nők „egy nárcisztikus infantilis férfival” szexelnek, cserébe kevésért vagy semmiért, megmutatja, mennyire a férfiak irányítanak manapság. Amikor a nők azzal szexelnek, akivel akarnak, a férfiak nyernek, nem a nők: a szex kollektív „ára” csökken, és a férfiak viselkedése egyre faragatlanabbá válik, a szexre várva. Félre ne értsenek, nem a nőket hibáztatom ezért a szorult helyzetért. De a stratégia, amit beszélgetőpartnerem javasol, semmi máshoz nem vezet, csak a kölcsönös manipulációhoz. Ebben nincs méltóság és virágzás. Ha ez a jövőnk, akkor az magányos és bizalmatlan lesz.

Harmadszor, a nők általában fizikailag kisebbek és gyengébbek, mint a férfiak, és – mint már említettem – a szexuális választásaikban is válogatósabbak. Ezért a nők hajlamosabbak arra, hogy szexuálisan kockázatos helyzetekbe kerüljenek a férfiakkal szemben. A „Me too” címke-jelenség tanúskodott erről. De arra is rávilágított, hogy a nők egyik egyedülálló erőssége a kollektív cselekvésükben rejlik – amikor egységesen beszélnek és cselekszenek. Ez történik, és ez jó. De várhatunk-e valódi, tartós reformot? A kartell mentalitás megújulását? Bárcsak így lenne! Nem valószínű, mivel a párválasztási piac a nőket egymás ellen uszítja, mivel a médiát úgy tűnik, jobban érdekli a kinyilatkoztatás, mint a reform, mivel a perek mindig távoli lehetőségnek számítanak, és nők és férfiak egyaránt továbbra is megerősítik a szabad választás lehetőségét az erényességgel szemben.

A nőknek nem csak beleegyezés vagy tisztelet jár. Olyan tettek és szavak is tartoznak hozzájuk, amelyek következetesen fenntartják testi épségüket, biztonságukat és méltóságukat. Ez nem igényel jogi kifejezésmódot. Nyilvánvalónak kellene lennie. Sajnos nem az. Néha a nők legjobb erőfeszítései sem elégségesek az elhárításhoz. Miközben a férfiakat felelősségre kell vonnunk tetteikért, hogyan csökkenthetjük az ilyen cselekmények kockázatát egyáltalán? Azzal, hogy törvényeket hozunk és börtönöket építünk? Ez az egyik módja. Azzal, hogy az új médiában megszégyenítjük az öreg férfiakat? Ez egy másik módszer. De ezek mindegyike utólagos megtorlásra törekszik.

Egy harmadik út azonban segíthet csökkenteni az esetek számát, ha a szexuális interakciók társadalmi természetére összpontosítunk. Ez a megközelítés a férfiakat bizonyos helyzetekbe ágyazottan értelmezi, és nem csupán sétáló kockázati tényezőkként, melyek most szélesebb körű szkepticizmust és szigorúbb szabályokat érdemelnek. Nem az áldozatot hibáztatja. Inkább mindenkit felkészít arra, hogy felismerje a férfiak sajátosan szituációs szexualitását. A tudás hatalom, és a hatalom kevesebb bánatot jelenthet. Ez a közös célunk, igaz?

A személyektől a helyzetekig: Hogyan csökkenti a szexuális kockázatot a „repülési” és „repüléstilalmi” zónák megértése?

Az egyik leggondosabb hozzájárulás a beleegyezés válságának megértéséhez a Tengerészeti Akadémia angol professzorától származik, aki három évtized kadétjait, valamint az annapolisi kultúra és politika változásait figyelte meg. Bruce Fleming a 2017. februári cikke a Society című lapban azt javasolja, hogy a férfiak szexualitását a „repülési” és „repüléstilalmi” zónák szempontjából gondoljuk újra. Fleming úgy véli, hogy a férfiak szexuális viselkedése – és így a kockázat is – inkább szituációs, mint személyes. Ha egy férfi a beleegyező barátnőjével van együtt, hajlamosabb úgy érzékelni, hogy a „repülési” zónában van, és alacsony a kockázata egy nem beleegyezésen alapuló együttlétnek. Fleming azonban megjegyzi, hogy az élet túlnyomó többsége a „repüléstilalmi” zónában zajlik. Például egy fiatal nő, amikor a családjával van együtt egy étteremben, nincs kitéve egy férfi szexuális közeledésének, mert a „repüléstilalmi” zónában van, és ezt mindenki felismeri:

A férfiak általánosan elfogadott okokból és általánosan elfogadott körülmények között közelednek a nőkhöz. Lehet, hogy néha tévednek? Természetesen, de ez egy korlátozott és sajátos probléma. Beszélnünk kell a férfiakkal, hogy biztosítsuk azt, hogy megértik, hogyan olvassák a jeleket, hogy „repüléstilalmi” zónában vannak-e vagy sem – különösen azok a férfiak, akik férfi példakép nélkül nőttek fel. Mikor szabad, sőt elvárható, hogy megtegyék az első lépést? A válasz nem az, hogy soha, de a fiatal férfiakat meg kell tanítani arra, hogyan olvassák a jeleket, hogy erre választ kapjanak, és ez mindig konkrét helyzetekhez kötődik.

Sajnos Fleming itt túlságosan szélesre festi a képet. Mennyire „általánosan elfogadottak” ezek az okok és körülmények? A két zóna minden bizonnyal társadalmilag konstruált, de a férfiak és a nők hajlamosak másképp érzékelni és konstruálni őket, és a jelentős hatalommal rendelkező férfiak hajlamosabbak szélesebb repülési zónát konstruálni. A „közös érzések” téves megítélése, ahogyan azt a neves újságíró, Charlie Rose állította, amikor nyilvánosan bocsánatot kért helytelen viselkedéséért, példa erre. Azt hitte, hogy a repülési zónában van. Vádlói nem értettek egyet. De ahogyan a nők meghatározzák a saját zónájukat, úgy kellene a férfiaknak is felismerniük azt.

A férfi-nő kapcsolatokban ezek a liminális időszakok. A férfiakat úgy kezelni, mintha csak a megszégyenítéssel, a kitaszítással és a pereskedéssel való fenyegetéssel lehetne visszaszorítani a késztetéseiket, nem csupán téves elmélet, állítja Fleming, „hanem egyenesen diszfunkcionális mindenki számára, mert úgy torzítja el a szabályokat, hogy a férfiakat és a nőket egyaránt elbizonytalanítja.”

Fleming azt állítja, hogy a „repülési” és a „repüléstilalmi” zónák közötti határ – például egy buli – az, ami leginkább alkalmas a zűrzavarra és a kockázatra, nem pedig az osztályterem vagy a busz. Ebben a társadalmi térben a legtöbb probléma – a szexuális zaklatástól kezdve a csökkentett hozzájáruláson át egészen a nemi erőszakig – előfordulhat. Hasonló dinamika alakulhat ki a munka utáni összejöveteleken, szakmai konferenciákon, az első randin vagy a „együttlógásra” vonatkozó SMS-ek után. Ahogyan a diákok egy osztályteremben más normákat érzékelhetnek, mint a buliban, úgy a férfiak a tárgyalóteremben is más normákat érzékelhetnek, mint a munka után a bárban vagy üzleti utazás közben. Hogy miért? Mert azt határterületként érzékelhetik, állítja Fleming. Ezért a felhatalmazás megnyilvánulása, amikor a nők jelzik a határok létezését, akár finoman, akár nyíltan.

Ez kapuőrködés; ha így tesznek, az a tekintélyüket tükrözi, nem pedig a tehetetlenségüket.

Sajnos az online pornográfia mindenütt jelenléte erodálja a normákat és kiterjeszti a „repülési” zónát a férfiak fejében. Itt romboló szerepet játszik, és kétségtelenül hatással van az amerikai férfiak közel 50 százalékára, akik hetente legalább egyszer hódolnak neki. A pornó a szex sikeres űzését ábrázolja, függetlenül a társadalmi környezettől. Ennek a „repülési zónnának” való tartós kitettség becsaphatja a férfiagyat, hogy azt higgye, a valódi nők valóban vágyhatnak arra a figyelemre, amit a férfiak megpróbálnak számukra mutatni. (Lásd például Louis C.K.) Úgy vélem, Peggy Noonan ezért jegyzi meg, hogy a szexuális zaklatás jelenlegi leleplezései „furcsábbak, különösebbek, brutálisabbak” lettek.

A pornó nem mutatja meg a férfiaknak, hogyan kell egyenrangú félként viselkedni a nőkkel, és nem mutatja meg, hogy törődjenek a méltóságukkal, testi épségükkel és biztonságukkal. Épp ellenkezőleg, megnehezíti az átmenetet az osztályteremből a buliba vagy a tárgyalóteremből a bárba a férfiak számára, akik azt hiszik, hogy határterületen – és talán még a „repülési” zónában is – vannak, holott nem.

Amit a legtöbben akarnak, javasolja Fleming, az ésszerű: „megállítani a férfiakat, hogy ne közeledjenek a nőkhöz az érdeklődési szakaszon túl, amikor a nő világossá teszi, hogy nem érdekli a dolog.” Ha azt mondjuk, hogy a férfiaknak kell változtatniuk a viselkedésükön, az online talán progresszív erényt jelez, de a valós életben érzett bánatot aligha fogja csökkenteni. A szexuális cserekapcsolat valósága nem fog eltűnni, és azt nem lehet kiiktatni vagy beszédszabályokkal megreformálni. Végül a közösségi médiában történő megszégyenítésnek [shaming] is vége szakad. Akkor mi lesz utána?

A férfi-nő kapcsolatokban ezek a liminális időszakok. A férfiakat úgy kezelni, mintha csak a megszégyenítéssel, a kitaszítással és a pereskedéssel való fenyegetéssel lehetne visszaszorítani a késztetéseiket, nem csupán téves elmélet, állítja Fleming, „hanem egyenesen diszfunkcionális mindenki számára, mert úgy torzítja el a szabályokat, hogy a férfiakat és a nőket egyaránt elbizonytalanítja.”

A nőknek nem kellene csendben eltűrniük a férfiak durva és agresszív szexuális érdeklődésének kifejeződését. De miközben ez ellen küzdünk, gondoskodnunk kell arról, hogy a férfiak és a nők ne kezdjenek el félni és gyanakodni (majd kerülni egymást), ahol a törvényre és a szabályozásra támaszkodunk a konvenciók helyett. Itt az ideje, hogy a férfiak olyan interakciós normákat mutassanak fel – és a nők erősítsék meg őket ebben -, amelyek tiszteletben tartják a nők méltóságát, testi épségét és biztonságát, miközben megőrzik a romantikus érdeklődés kifejezésére (amikor ez megfelelő) és az elutasítás kezelésére való képességet. Ez nem űrtudomány. Tudjuk, hogyan kell ezt csinálni.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2023. december 20.