A síroknál nem csak az emlékeink jönnek elő, hanem a kínzó kérdéseink is

„Ma arról gondolkodtam, hogy mit csináljak én, öreg fejemmel? Erőm kevés, és szemlátomást egyre fogy. Életem során több ízben véltem úgy, hogy közel vagyok a halálhoz. És – micsoda ostobaság – mindig elfelejtettem, s igyekeztem elfelejteni – de mit? Azt, hogy meghalok, hogy a halál, ha öt, tíz, húsz, harminc évre is, de mindenképpen igen közel van. Most már, éveim multán, természetesen közel érzem magam a halálhoz, és már nincs értelme megfeledkeznem róla, meg nem is lehet. Ugyan mit csináljak, én, öreg, tehetetlen ember? – kérdezgettem magamtól. S úgy tetszett, semmit, mivel semmihez sincs erőm. De ma tisztán megértettem a világos és örömteli választ. Mit csináljak? Hiszen már bebizonyosodott, hogy meg kell halni. Jelenleg ez a feladatom, mindig is ez volt. És minél jobban kell elvégeznem: helyesen közeledni a halálhoz, és úgy meghalni. Szép és elkerülhetetlen feladat áll előttem, és én még valami mást keresek. Ennek nagyon megörültem. Mindinkább úgy tekintek a halálra, a meghalásra, mint ami nem a feladat vége, hanem maga a feladat.” Tolsztoj, Napló 545.