A Balázs atya honlapját gondozó testvérek külön blogot működtetnek, ahol Balázs atya szentírási elmélkedéseit lehet elolvasni egy adott napra. Szeretettel és rendszeres visszaolvasásra ajánlva mindenkinek.
Nagymamám szobájának falán függött Márton Lajos, az egyházi körökben ismert festőművész egyik képe. Lázrózsás, nagy párnák között fekvő beteg kisfiút ábrázol, fürtös-szőke haj, kék szemek… és láthatóan nagybeteg. Orvos hajol föléje, épp a pulzusát tapintja, és az orvos mögött Jézus sziluettje jelenik meg. A maga kicsit naiv módján nagyon mély szimbólumot fejez ki: az orvos mögött ott van Jézus, igazán ő gyógyít! Ezt az igazságot szeretnénk ma egy kicsit körüljárni.
Barsi Balázs atya válasza saját honlapjáról.
„A katolikus liturgia a zsidó liturgia folytatása és beteljesítése, s mint ilyen szántszándékkal antieksztatikus. Az értelmünkön keresztül akar megszólítani, nem pedig az érzékeinkre vagy az érzelmeinkre akar hatni, mint az öngerjesztő, ájulásba döntő dionüszoszi kultusz. Persze egy szép oltárkép, egy díszes gregorián alleluja vagy a finom tömjénillat az érzékszerveinken keresztül is megragadja a hívő embert, de a keresztény liturgiától teljesen idegen a mesterséges felajzottság és az élményközpontúság.
Dér Katalin könyvét nemrégen ismertettem, ezúttal egy másik írását ajánlom az Olvasó figyelmébe.
Nagy örömmel fedeztem fel Tibor atyja blogjának újraindulását – a skapuláré oltalmáról olvashatunk.
Azt mondja a mondás, hogy „aki énekel, kétszeresen imádkozik” (Bis orat, qui cantat.) Hogy kitől származik, nem tudom. Egyesek szerint Szent Ágostontól, mások szerint Luther is használta.
Pécs, 2012. február 12. A Visontai stúdió felvétele (46 min)
A templom igazságát, valóságát a maga teljességében csak az érzékelheti, akit legalább egyszer az életében elfogott az Úrral való találkozás utáni elementáris sóvárgás. Jó ez a magyar ’sóvárgás’ kifejezés, mert nem egyszerűen szépen fésült, jól rendezett vágyakról van itt szó, hanem valami vad, ösztönszerű kívánkozásról, mely a zsoltárokban több helyütt is hangot kap: „Téged szomjazik az én lelkem, utánad sóvárog az én testem” (62. zsoltár), vagy: „Amint sóvárog a szarvas a forrás vizére, úgy sóvárog az én lelkem tehozzád, Isten!” (41. zsoltár).
Az igehasogató blogon nem először (és remélhetőleg nem utoljára) találok olyan írást, amit örömmel osztok meg másokkal is. Ezúttal a tisztátalanság okairól kapunk olvasmányos összefoglalót.
Barsi Balázs atya honlapján külön rovat foglalkozik a hitben kevésbé járatos testvérek által feltett kérdésekkel. A válaszokat elolvasva azt gondolom, hogy jóval többen tartozunk az utóbbi kategóriába, mint gondolnánk…
Isten cselekszik a történelemben és életünkben; s minden eseménynek forgatókönyve az Ő „zsebében van”.A tárgyi tapasztalatból indulok el én is, mint akár az atheisták, de van bátorságom következtetni a létrend személyes hátterére, Istenre. – Ez a mondat csak egy hívő ember kijelentése lehet.
Az elmúlt napok vezető hírei a zátonyra futott óceánjáró hajóról szóltak. A kis olasz sziget plébánosának elmondása szerint a szerencsétlenség estéjén az egész lakosság megmozdult és részt vett a bajba jutottak mentésében. Ő is megnyitotta a templom kapuit, hogy a túlélők menedéket találjanak. Az atya meghatottan beszélt a Vatikáni Rádió adásában arról, hogy takarókról gondoskodtak legalább a gyerekek számára és próbáltak mindenben segítséget nyújtani, másnap pedig a szentmisén a kenyér és a bor mellett a túlélők körmenetben vitték a mentőmellényeket is az oltárhoz, így adtak hálát Istennek, akinek életüket, megmenekülésüket köszönhették.
Ha találkoztam volna Jeremiással hat évszázaddal Krisztus születése előtt Jeruzsálem utcáin, vajon milyen hatással lett volna rám? Igaz, a könyvet, ami az ő nevét viseli elég nehéz befogadni: írója túl sok szerencsétlenséget jósol meg benne. Ha azonban közelről néztem volna az arcába , vajon nem egy nyitott, érzékeny és a messzi távlatokba látó embert fedeztem volna-e föl?