„…éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55,11)
Rájöttem, hogy van valami, amitől őrizkednem kell anyai mivoltomban. Néha Isten akarok lenni a gyermekeim életében.
Az élet keresztút, de ezt az utat vidáman kell járnunk. A keresztek a Vőlegény ajándékai, és én féltékenyen őrzöm azokat.
Ki látott már boldog milliárdost? Ki látott valaha boldog diktátort? Ki látott boldog médiasztárt? Önteltet persze láthatunk eleget. Nagyképűt, fölényest, gőgöset, beképzeltet bőven termel a történelem. Na de boldogot?
„Jézus ezt felelte: ’Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.’” (Mt 22,37-39)
„Bárcsak lenne egy fiú, aki szeret!” – sóhajtott. Ismerem ezt a vágyakozást. Ültem az asztalnál kiscsoportom tagjaival, gimnazista korú lányokkal, és megint rájöttem, hogy van, ami sosem változik.
Mivel Krisztus halála és feltámadása egész életünk alapvető misztériuma, számomra úgy tűnik, hogy évente próbálnunk kell mélyebbre hatolni a halál és a feltámadás lelki folyamata által. Ha nem növekszünk, akkor egy helyben állunk. Ha nem vagyunk jobbak, mint múlt évben, valószínűleg rosszabbak vagyunk. Gyakran kérjük a liturgikus litániákban, hogy hadd tölthessük életünk hátra levő részét békében és bűnbánatban. Ha a bűnbánatunk mélységes, akkor a béke lesz gyümölcse.
…”Tegnap este kivártam a Kék Fénynek az utolsó esetét. Igen, most már van olyan törvény, hogy 12 éves kortól kezdve lehet büntetni. És a legelső ilyen ítélkezést most a Kék Fény közölte: egy 13 és egy 15 éves fiú , akik egy harmadik kisfiúnak elvették valamijét. Rablásként kapták a büntetésüket , amit ugyan fölmentéssel kaptak, de már büntetett előéletűek szegénykéim.
Amíg itt e földön élünk, szükségünk van szavakra, hogy Istent megszólítsuk. Felnőtt keresztény élet nem is képzelhető el bensőnkből fakadó, saját szavainkkal megfogalmazott imádság nélkül. Jézus maga adott erre példát, amikor magányos helyeken éjszakákat virrasztott át Atyja imádásában.
A Schütz Antal által szerkesztett, Prohászka Ottokár összegyűjtött műveit tartalmazó sorozatban, (Szent István Társulat, Budapest, 1929) az „Élet igéi – Az Úr ünnepei” című XVII. kötetben jelent meg.
Először is meg kell mondanom neked, hogy Jézusnak szüksége van olyanokra, akik vele együtt szenvednek az emberi kegyetlenség miatt. Ezért
Keresztelő János, az egykor népszerű próféta, akihez zsidók tömegei vándoroltak ki a pusztába, hogy hallgassák tanítását és megkeresztelkedjenek általa, fogoly. Heródes börtönbe vetette, mivel szemébe mondta az igazságot. János, értesülve Jézus csodatetteiről elküldi két tanítványát Jézushoz ezzel a kérdéssel: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?” (Máté evangéliuma 11,3)
Keresztelő János, sikereinek csúcsán, a tőle keresztséget kérő, akkor még ismeretlen Jézusban felismeri az Üdvözítőt (Máté 3,14), rabként mégis rákérdez, hogy a csodákat csodára halmozó Jézus valóban a Megváltó-e?
„Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” Jak 5,16b
Be kell vallanom, néha félek bátran imádkozni. Nem azért, mintha nem hinném, hogy Isten mindenre képes. Teljességgel hiszem. Odavagyok Jézusért. Akaratban. Engedelmességben. Istennel való kalandokban.
Hosszú évek óta foglalkoztat ez a történet, Jézus pere, mely látszólag Nagypénteken a halálos ítélet kihirdetésével és végrehajtásával véget ért, valójában azonban nem zárult le, mert az elítélt fellebbezett ahhoz a fellebbviteli bírósághoz, amely mérhetetlenül felette áll a Szanhedrinnek és a római császár helytartójának, s amely egyedül illetékes az ő ügyében: a mennyei Atyához. Az Atya pedig nem egyszerűen rehabilitálta Jézust, hanem felülbírálta az ítéletet, sőt visszamenőleg hatályon kívül is helyezte, amikor harmadnapon feltámasztotta őt a halálból.