Aki az interneten megkeresi az önmegvalósítás szót, azonnal látja, hogy a fogalom fontos a mai ember számára: nemcsak számos utalást talál könyvekre, tanulmányokra, hanem meghívást is tanfolyamokra, kurzusokra, amelyek utat kínálnak az önmegvalósításra. Ugyanakkor a keresztények körében mintha nem szívesen látnák: az önmegvalósítás összeférhetetlennek tûnik a keresztény emberképpel.
A posztkeresztény nyugati kultúrában az egyik legfontosabb piedesztálra állított erény a nyitottság. Ha valakit meg akarunk szégyeníteni, szűklátókörűnek nevezzük, viszont dicséretnek számít, ha egy embertársunkról azt mondjuk, hogy nyitott a gondolkodása vagy a világképe. Bizonyos értelemben az új nyugati kultúra egyik központi gondolata az inkluzivitás. Ami befogadó, az jó, ami kirekesztő, az rossz. Aki nyitott a tőle különbözőre, az újra, a másra, az erényes, aki védi a határait, elutasítja a tőle különbözőt, kizárja az életéből azt, amit gonosznak tart, az éretlen vagy ami rosszabb: maga is gonosz. Ami persze az egész inkluzív gondolkodás egyik megvilágító erejű belső ellentmondása, hiszen az a gondolkodás, amelyik abszolút értékké teszi a nyitottságot, folyamatosan védi a határait azoktól, akik védik a határaikat, kizárná az életéből azokat, akik kizárnak, és gonosznak tartja azt, aki mást gonosznak ítél. De kissé előre szaladtam.
A rövid karácsonyi szünet után folytatódik a 777 népszerű sorozata, a Papp válaszol! Ezúttal a túlnépesedésről, a vegyes házasságról és egy nagyon komoly dilemmáról kérdeztétek Papp Miklós görögkatolikus papot.
Mónika (ismeretlen helyről)
Katolikus vallású bíró vagyok. Úgy érzem, a hivatásomat Isten akaratából, az ő támogatásával töltöm be, és sok jót tudok tenni ezen az úton. A szervezetben azonban olyan helyzetbe kerültem, hogy lehetséges, hogy családjogi pereket kellene majd tárgyalnom. Vagyis házasságok felbontásáról, gyermekelhelyezésről dönteni. A kérdésem az, hogy katolikusként részt vehetek-e ilyen ítélkező tevékenységben, vagy ha erre kerülne a sor, el kell hagynom a pályát?
A biomókus szaporodik, míg evolúciós vetélytársa, a HÖM (homo ökomókus) kiszorulófélben van. Olyan evolúciós pillanat ez, mint amikor a régi, mindent uralni látszó dinoszauruszok és az új emlősfélék egyidejűleg éltek a Földön, ám az újak még csak éjszaka mertek rejtekükből előjönni, ezért bizonyára különcnek tekintették őket „a Föld urai”. Ha igaz az első mondatban megfogalmazott tétel, akkor a biomókus-családokban nagyobb a gyerekszám, s evolúciósan sikeresebb az alkalmazkodásuk a környezethez. Ez látszólag ellentétben áll a népességrobbanásról alkotott fóbiáinkkal…
Vörös Győző előadása Pécsett (2018. január 6.)
„Fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát. Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra.” (Zsid 12,1b-2a)
Igen! – csúszott ki a számon, mielőtt időm lett volna belegondolni, mire is vállalkozom.
Elmúlt egy év, és gondolataimban a következő esztendőre vonatkozó álmok keringtek éppen, mikor felhívott a húgom egy ötlettel. Fussunk le egy félmaratont – javasolta. Optimista, lelkes volt a hangja, nem sokat töprengtem, felajánlottam, hogy elkísérem erre az izgalmasnak ígérkező kalandra.
Antonio Spadaro, a Tömegkommunikáció Pápai Tanácsának tagja, akit sokan csak ciberteológusként ismernek Ciberteológia című blogja miatt, kifejti, miért helytelen a nyomtatott misekönyv helyett különféle digitális eszközök segítségével misézni.
– Hozzászólás egy interjúhoz –
Don Gabriele Amorth, a római egyházmegye exorcistája, egy Stefano Maria Pacinak adott interjúban élesen bírálja az Exorcizmus új rituáléját. E bírálat során fontos és figyelemreméltó dolgokat mond, amelyeket nagyon komolyan kell vennünk. Mégis úgy gondolom, bírálata más szempontokból egyoldalú és túlzott.
Előre kell bocsátanom: nagyon tisztelem Amorth atyát. Mélyen hívő, hivatásának élő embernek látom, aki ezreknek és ezreknek szolgált eredményesen a manapság olyannyira elhanyagolt szentelménnyel, az exorcizmussal. Könyve, az „Egy ördögűző tapasztalatai” (Ecclesia, Bp. 1994.), szemkinyitó olvasmány volt sokak számára, magam is rengeteget tanultam belőle. Ami az exorcizmus gyakorlatát illeti, őhozzá képest sehol sem vagyok, egyszerűen nem vagyunk egy súlycsoportban. Ő sokezer exorcizmust végzett, én soha egyet se. Szabadító imát végeztem ugyan, de nem olyan sokat, és minden drámai jelleg nélkül. Nincsenek tapasztalataim rendkívüli démoni jelenségekről.
A Római Birodalomban, Krisztus idejében teljes szabadosság uralkodott a nemi szokások területén. A homoszexualitás, a prostitúció, a házasságtörés, a fogamzásgátlás és az abortusz a rómaiak között általánosan elfogadott és gyakorlott szokás volt. Már jóval korábban az olyan görög filozófusok, mint Platón és Arisztotelész is támogatták azokat az állami törvényeket, amelyek engedélyezték az abortuszt és az eutanáziát (fogyatékkal született gyerekek és tehetetlen öregek meggyilkolását). Azokban az időkben jöttek létre az első abortuszklinikák, valamint azok a sebészeti műszerek, melyek lehetővé tették a gyermek meggyilkolását az anya méhében.
Az evangélisták és prédikátorok a szeretet utáni vágyunkat szólaltatják meg, amikor Isten szeretetének evangéliumát hirdetik nekünk. Ez rendjén is van, mert az evangélium Isten megmentő szeretetéről szól. Az azonban az emberi természettől idegen és ezért ostoba feltételezés, hogy a szív megelégedne azzal, ha pusztán a szeretetről hall. Sok evangélista és prédikátor azt gondolja, hogy az emberek kizárólag Isten szeretetére vágynak, ezért üzeneteikben kizárólag Isten szeretetét kínálják nekik. Ezzel nem csak az a baj, hogy megcsonkítja és az emberek igényeihez igazítja a Biblia ennél lényegesen összetettebb üzenetét, hanem az is, hogy alapvetően félreérti az emberi szívet. Nem a szeretet az egyetlen elemi igényünk. Az igazságos ítélet is az.
Szent Margit Mária ideje óta nagyon sok család és intézmény ajánlotta már fel magát Jézus szent Szívének, ennek az egyszerű felajánlásnak azonban soha sem volt meg az a jellege, amely a trónraemelés értelmét megadja: nem jelentett kimondottan meghódolást és hitvallást Jézus szociális Királyságával szemben, valamint hiányzott belőle az engesztelés szelleme a modern kor jellegzetes bűnéért, amellyel népek és társadalmak figyelmen kívül hagyják, sőt határozottan le is tagadják Jézus királyi felségjogait.
Egy történetet hadd meséljek el, amit én az alábbi formában hallottam. A középkorban a Kaukázus hegyei között sok harcias törzs élt. Ezek a vad törzsek gyakran hadakoztak egymással, de kudarcaikat sokszor az okozta, hogy belső viszályok is tizedelték őket. Volt azonban egy különösen erős törzs, amelyik a hadi sikereit rendkívüli belső összetartásának köszönhette. Amikor a törzs tagjait a belső egységük titkáról kérdezték, mindig egyetlen nevet mondtak csak, hadvezérük nevét: Semil. Ő az összetartásuk oka. Semil, az igazságos – így nevezték. „Hadvezérünk mindig megtartja az adott szavát.” Semil volt a törzs belső egységének és külső sikerének a titka. Az igazságos hadvezér, akinek feltétlenül bíztak a szavában.
A Nyugat haldoklik, mert ünnepei betegek. A nyugati civilizáció társadalmai elveszítették az ünneplés lényegét, a Szenttel, az emberi létezés végső értelmével való kapcsolatot, s helyette a világot és az embert ünneplik. Ez a bálványimádás: az ember nem felszenteli a világot, nem felajánlja munkája legszebb alkotásait, hanem profanizál mindent.
Semmi sem szent többé, nincs szent rangsora a dolgoknak, az emberi gesztusoknak, és nincs szent határvonal, amelyet átlépni annyi, mint elpusztulni. A parttalan szabadságban ő, az ember akarja eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz, és kijelenti, hogy erkölcsi rossz, vagyis bűn nem is létezik. Így ünnepei a bűnbe való alámerülés napjaivá válnak, s minthogy nem ismeri a személyes Istennel való egyesülés józan mámorát, öntudatlanul is annak sátáni utánzataihoz folyamodik: az orgiához, az önelkábításhoz.
Az apostolok ettől kezdve nagyon gyakran, talán mindennap is kérték királynéjukat, hogy mielőtt szertemennének a világba, megtudjanak tőle mindent, amit ő a szívébe zárva rejtegetett. Fiúi bizalommal és napról-napra növekvő tisztelettel ostromolták meg Máriát kérdéseikkel. A szeretet érdeklődésével igyekeztek bepillantani harminc boldog esztendő történetének meghitt részleteibe, amelyeket ki őrzött volna meg a számukra, ha nem az édesanya hűséges szíve?
És ő, megértve, hogy az Egyháznak joga van ezekre a kincsekre, áldozatos anyai lélekkel adta közre szívének féltve őrzött emlékeit; titkokat fedett fel az apostolok előtt, szavak, eseményrészletek jelentését magyarázta nekik s szavai nyomán mindegyre ragyogóbb világosság, lelkesebb szeretet lángja gyűlt fel a galileai férfiak szívében.