Isten akaratának teljesítése az életszentség alapja és forrása, egyszer mindnyájan ítélet alá esünk Isten színe előtt.
Vágyaink és bűneink, a világ és a sátán megakadályoznak abban, hogy Isten által nekünk szánt úton haladjunk és szentté váljunk.
Továbbra is egészen megrendítően mély kérdések érkeznek Papp Miklóshoz: a görögkatolikus pap és férj minden héten válaszol a 777 olvasóinak kérdéseire, ezúttal a szeretet elviseléséről, a lélek mivoltáról és a homoszexuális ismerőshöz való viszonyulásról olvashattok.
Rita (Budapest)
A korintusi levélben olvassuk: a szeretet mindent elvisel. Hogyan kell ezt érteni? Meddig és mit kell eltűrni családtagjainktól, barátainktól, kollégáinktól? Konkrét példaként érdekelne, hogy egy bántalmazó (akár fizikai, akár lelki) kapcsolatban is benne kell maradni, mert a szeretet mindent elvisel?
Képzeld el, hogy ki tudnád venni a szívedet, és a kezedben mint valami olvasztótégelyben tartva ki tudnád szűrni belőle legbenső vágyaidat. Melyek lennének ezek? Mire vágysz legjobban?
Először is: élni. Mit érne megbecsülés, előrejutás, hatalom, ha nem lenne bennünk élet? Éjjel ösztönösen előrenyújtott kézzel tapogatózunk a sötétben, hogy inkább egy testrészt veszítsünk el, mintsem a legdrágábbat, az életünket.
„A kitartás a bátorság lényege. A kitartás nem passzivitás, hiszen erős és proaktív szellemre van szükség. A kitartásban az ember legbensőbb és legmélyebb ereje tárul fel. Nehezebb lehet, és nagyobb bátorságot igényel egy katonának, ha egy hideg, nedves rókalyukba van beszorítva, mint hogy golyózáporba rohanjon, lobogó zászlók alatt.” (Alexandre Havard)
A kitartás aktiválja egy férfi jellemének a mélységét. Ez a habarcs, ami helyükön tartja az erényeket. Egy humoros rövid történetben, „Az ember, aki megvásárolta Hadleyburgot” címmel Mark Twain egy igazságos, de naiv kisvárosról mesél, ahol a mintapolgárok egy éjszaka alatt (szó szerint) átváltoztak hátba támadó tolvajokká, a gazdátlan kincs kilátásba helyezésével.
Gyerekkoromban anyám gyakran mondta: A türelem rózsát terem – persze csak annak, aki várakozás közben is sokat dolgozik érte. Igen, anyám és apám összpontosítottak és hajtottak. Mindketten túlélték a „nagy depressziót” és nem kívánták senkinek a családban, hogy ezt megtapasztalják. Így a kemény munka értéke és erénye – akár más dolgok kárára is – élénken beleivódtak a gondolatainkba.
Folytatódik a 777 egyik legolvasottabb sorozata, a Papp válaszol: Papp Miklós görögkatolikus pap minden héten 3 kérdésetekre igyekszik legjobb tudása szerint válaszolni!
Csilla (Dad)
Kérdésem röviden ez lenne: Mindenkinek van Isten által elrendelt hivatása? És itt most a szakmára/munkára vonatkoztatva értem a kérdést, nem a házasságra/papi életre.
A modernség egyik legveszélyesebb hazugsága, hogy kényelemre születtünk. Minden nap több ezer hirdetés és úgynevezett szakértő ígéri nekünk a szenvedéstől és fájdalomtól mentes életet – ha csak még egy dolgot megveszünk.
Mégis, a kényelmes élet, amit ígérnek, egy illúzió. A tudomány és a technológia minden előrehaladása ellenére a szenvedést nem lehet felszámolni. Minden megoldott problémával több újat hozunk létre.
A Lufthansa Társaság magazinja tette fel a kérdést: „Mely pillanatokra fogsz emlékezni még 20 év múlva is?” Amikor megmutattam a feleségemnek, mindketten egyetértettünk abban, hogy azok a dolgok, amiket az elmúlt évben tettünk, mind emlékezetesek maradnak 20 év múlva is. Ebbe beletartozik az a hét, amit Párizsban töltöttünk, vagy az azt követő fényképészeti kiállítás Németországban.
Ezután feltettük magunknak a kérdést, hogy mi az, amire élénken emlékszünk 20 évvel ezelőttről. Mindketten egyből a svédországi utazásunkra gondoltunk 1998-ból. Stockholmba repültünk a svéd anyámmal és az ő új férjével. Néhány itt eltöltött nap után vonattal elutaztunk Norvégiába, Oslóba, hogy őseink nyomára leljünk utunk során. Innen mentünk tovább egész Norvégián keresztül Bergenbe. Élveztük a szép halászfalvak, fjordok látványát, miközben egy part mentén csónakáztunk, mielőtt visszatértünk volna Bergenbe.
Van valami az újévben, ami pszichológiailag egy új kezdet érzéséhez hasonlít. Természetesen semmi más nem változott meg, mint a számok a naptárban. De úgy tűnik, mintha egy újabb kezdet lenne, és ennek eredményeként ebben az évszakban divatos fogadalmakat tenni.
A kereskedelem irányítói tisztában vannak ezzel, és gyors meggazdagodási rendszerek, diétás könyvek, szokásváltási programok és az edzőfelszerelések mind elképesztően akciós kedvezményekkel elérhetők ilyenkor. Végül is mi a jobb módja annak, hogy az újévet megkezdjük, mint ha pénzmágnessé válunk, eltüntetjük ezeket az ünnepi kilókat, és egy új nagyfelbontású televíziót cipelünk haza, ami majdnem akkora, mint a nappali fala?
Az előző posztban a nyitottság elvárt erényéről, bölcsességéről és ostobaságáról írtam, de az egyik kedves kommentelő hozzászólása ráébresztett arra, hogy a cikket nem fejeztem be. A nyitottságról mint világkép-formáló alapállásról nem lehet úgy beszélni, hogy ne említsük meg a nyitottság korlátozottságát és ebből fakadó illúzióját is, vagyis azt, hogy a nyitottság túlígéri magát. Az az ember, aki a világképét a valóságra való nyitottságából építi, folyamatosan táguló ismereteiből és bővülő empirikus tapasztalataiból meríti, nem számol azzal, hogy a valósággal való kapcsolata még annál is sokkal korlátozottabb, mint amit a legrosszabb rémálmaiban gondol, és nem valamiféle leküzdhető, bepótolható hiányosság ez, hanem maga a pőre valóság. Amit a nyitottság apostolai és prófétái figyelmen kívül hagynak, az az egyszerű igazság, hogy reménytelenül kicsik vagyunk a mindenség megismeréséhez és megértéséhez, és ezen semmiféle nyitottság nem változtat, legfeljebb úgy, ahogy egy kancsó víz megemeli az óceánok szintjét.
Aki az interneten megkeresi az önmegvalósítás szót, azonnal látja, hogy a fogalom fontos a mai ember számára: nemcsak számos utalást talál könyvekre, tanulmányokra, hanem meghívást is tanfolyamokra, kurzusokra, amelyek utat kínálnak az önmegvalósításra. Ugyanakkor a keresztények körében mintha nem szívesen látnák: az önmegvalósítás összeférhetetlennek tûnik a keresztény emberképpel.
A posztkeresztény nyugati kultúrában az egyik legfontosabb piedesztálra állított erény a nyitottság. Ha valakit meg akarunk szégyeníteni, szűklátókörűnek nevezzük, viszont dicséretnek számít, ha egy embertársunkról azt mondjuk, hogy nyitott a gondolkodása vagy a világképe. Bizonyos értelemben az új nyugati kultúra egyik központi gondolata az inkluzivitás. Ami befogadó, az jó, ami kirekesztő, az rossz. Aki nyitott a tőle különbözőre, az újra, a másra, az erényes, aki védi a határait, elutasítja a tőle különbözőt, kizárja az életéből azt, amit gonosznak tart, az éretlen vagy ami rosszabb: maga is gonosz. Ami persze az egész inkluzív gondolkodás egyik megvilágító erejű belső ellentmondása, hiszen az a gondolkodás, amelyik abszolút értékké teszi a nyitottságot, folyamatosan védi a határait azoktól, akik védik a határaikat, kizárná az életéből azokat, akik kizárnak, és gonosznak tartja azt, aki mást gonosznak ítél. De kissé előre szaladtam.
A rövid karácsonyi szünet után folytatódik a 777 népszerű sorozata, a Papp válaszol! Ezúttal a túlnépesedésről, a vegyes házasságról és egy nagyon komoly dilemmáról kérdeztétek Papp Miklós görögkatolikus papot.
Mónika (ismeretlen helyről)
Katolikus vallású bíró vagyok. Úgy érzem, a hivatásomat Isten akaratából, az ő támogatásával töltöm be, és sok jót tudok tenni ezen az úton. A szervezetben azonban olyan helyzetbe kerültem, hogy lehetséges, hogy családjogi pereket kellene majd tárgyalnom. Vagyis házasságok felbontásáról, gyermekelhelyezésről dönteni. A kérdésem az, hogy katolikusként részt vehetek-e ilyen ítélkező tevékenységben, vagy ha erre kerülne a sor, el kell hagynom a pályát?
A biomókus szaporodik, míg evolúciós vetélytársa, a HÖM (homo ökomókus) kiszorulófélben van. Olyan evolúciós pillanat ez, mint amikor a régi, mindent uralni látszó dinoszauruszok és az új emlősfélék egyidejűleg éltek a Földön, ám az újak még csak éjszaka mertek rejtekükből előjönni, ezért bizonyára különcnek tekintették őket „a Föld urai”. Ha igaz az első mondatban megfogalmazott tétel, akkor a biomókus-családokban nagyobb a gyerekszám, s evolúciósan sikeresebb az alkalmazkodásuk a környezethez. Ez látszólag ellentétben áll a népességrobbanásról alkotott fóbiáinkkal…