Meghívót kaptál

„De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.” Róm 5,3-5

A hűtőm eleje tele van meghívókkal. Egyik egy kisbaba születésének megünneplésére hív. Egy másik esküvőre. A harmadik születésnapi mulatságra. Nem tudok mindenhova elmenni, de jól esik, hogy valaki rám gondolt, mialatt szervezte a számára fontos eseményt.

Világiak a plébániai lelkipásztorkodásban (4)

4.1. A személyiségtípusokról

Már az ókorban felismerték, hogy bár az emberek rendkívül sokfélék, bizonyos személyiségjegyek alapján csoportokba sorolhatók. A Kr. e. 4-dik századból származó, Galeosz és Hippokrátesz nevéhez fűződő csoportosítás négy típust ír le. E típusok közismertek, itt épp csak utalunk rájuk.

Amikor nem tetszik Isten forgatókönyve

„Bízzál az Úrban teljes szívedből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon próbáld fölismerni, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Péld 3,5-6)

Ha én dönthetnék, az élet forgatókönyvét néhány helyen átírtam volna. Annyi tragédia történt a környezetemben, a hozzám közel állók életében! Ha én volnék az író, több ponton változtattam volna a történeteken.

Ezért szoktunk összegyűlni

„Legyen gondunk rá, hogy szeretetre és jótettekre buzdítsuk egymást. Összejöveteleinkről ne maradjunk el, mint némelyek szoktak, hanem annál inkább bátorítsuk egymást, minél inkább látjátok közeledni a napot.” (Zsid 10,24-25)

„Legyen gombunk rá, hogy ne maradjunk otthon az összejövetelekről” – jelentettem ki okos tekintetű első és másodikos hittanosaimnak. Nem egészen így írja a Biblia, de tudtam, így biztos emlékezni fognak rá Lucy-m hittanos társai.

„Nem gombunk! Gondunk!” – szóltak közbe nevetgélve.

Világiak a plébániai lelkipásztorkodásban (3)

3. 1. a plébániai közösség 

A plébániáról vallott felfogásunk jelentősen megváltozott az utóbbi évtizedekben. A plébániát hosszú időn át az összegyház igazgatási egységének tartották, egy bizonyos terület lelkipásztori szolgáltató-intézményét látták benne. Úgy gondolták, hogy a plébános és munkatársai a szolgáltatók, a plébánia hívei pedig a gondozottak. Jól tükrözi ezt a szemléletet a régi Egyházi Törvénykönyv 216. kánonja is, mely szerint: „A plébánia a legkisebb önálló, területileg meghatározott lelkipásztori és egyházigazgatási egység, melynek élén a plébános áll.” E felfogás szerint a plébánia legfőbb célja a területén lakó hívek „ellátása” volt. Jóllehet a II. Vatikáni Zsinat ezt az elképzelést gyökeresen megváltoztatta, a köztudatban sajnos még ma is így él.

A keresztény párbeszéd természetéről

Euszebiosz egyháztörténete az Egyház első századairól tanúskodik arról, hogy az ősegyház tagjai sem kompromisszumra, sem párbeszédre nem voltak hajlandók tévtanítások képviselőivel. Tették ezt nemcsak a kor társadalmi megvetését, de akár a legkegyetlenebb mártírhalált is vállalva.

Az ősegyház írott története ma is tanúságtevője annak, hogy az igazságban nem lehet kompromisszum, tévtanításokkal pedig nem lehet párbeszéd – nem szeretetlenségből, hanem az igazság lényegi természetéből adódóan: elég egyszer meg- és felismerni a 2+2=4 igazságát, hogy ennek lényege szerint többé lehetetlen legyen kompromisszumot kötni vagy párbeszédet folytatni azzal, hogy 2+2 esetleg vagy néha =3.