Koncelebráció: az egység jele vagy a kényszerítés eszköze?
A II. Vatikáni Zsinatot megelőző liturgikus mozgalom és a Zsinat utáni liturgikus reform fő célkitűzései közé tartozott a liturgia egyszerűsítése „az idők folyamán beépült ismétlődések és szükségtelen hozzáadások” elhagyásával; ugyanakkor olyan elemek visszahozása, „amelyek az idők mostohasága miatt elmaradtak, de alkalmasak vagy szükségesek”[i]. Ezen sajnálatos módon elveszett elemek között kiemelt jelentőségű a szentmise több pap általi bemutatása, vagyis a koncelebráció, mely „a kezdeti idők óta létezik az Egyházban és bár különböző módon fejlődött, mind Keleten, mind Nyugaton egészen a jelen korig használatban maradt”[ii].
Ugyanakkor közismert tény, hogy a középkor elejétől kezdve egészen 1965-ig a nyugati egyházban a következő törvény volt érvényben: „Nincs megengedve, hogy több pap koncelebráljon, kivéve a pap és püspökszentelés miséjét, a Római Pontifikálé szerint”[iii]