Egy írás az internetről
A Columbine gimnázium egyik tanulója a következőket írta az egyik iskolakezdésre:
Korunk paradoxona az, hogy magasabb épületeink vannak, de kisebb az önmérsékletünk; szélesebbek az autópályák, de szűkebb a látásmódunk.
Többet költünk, de kevesebbünk van; többet vásárolunk, de kevesebb benne az örömünk. Nagyobbak a házaink, de kisebbek a családjaink; több a kényelmünk, de kevesebb az időnk.
A 2Kor 13,13-ban olvassuk: “A Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal.” A közösség szó a görög eredetiben koinonia, a római liturgiában: a Szentlélek egyesítő ereje, a görög katolikus liturgiában: a Szentlélek közöltetése.
A latinban: communicatio.
Isten Lelkének köze van a kommunikációhoz. A 2. vatikáni zsinat nem véletlenül adott ki nyilatkozatot a tömegkommunikációs eszközökről. Az evangélium továbbadása és a krisztusi testvériség megteremtése kommunikációs esemény. Az Egyház mindig is fölhasználta a kommunikáció minden technikáját: az élőszót, az írást, az éneket, a mozgást (liturgia!), a művészeteket. Vannak, akik ki szeretnék rekeszteni a képzőművészetet a hit kommunikációs formái közül, hivatkozva az ószövetség képtilalmára: “Ne készíts magadnak faragott képet, se hasonmást semmiről” (MTörv 5,8).
Egyszer egy olyan emberrel találkoztam, aki soha nem vétkezett! Madrasban, Indiában történt. Egy piactéren futottam vele össze. Mivel mindketten érdeklődtünk a vallások iránt, a beszélgetés hamar komolyra fordult. Amikor elmondtam neki, hogy hitem szerint Isten megbocsát azoknak, akik beismerik bűneiket, azt válaszolta, hogy ó soha életében nem tett semmi rosszat!- Soha nem hazudott? – kérdeztem. – Nem, soha – volt a válasz.- Úgy értsem, hogy soha nem lopott el semmit, és nem gyűlölt senkit?- Nem, egyszer sem.
A tegnapi nap délelőttjén szokatlan esemény zavarta meg a Jeruzsálemi Templom megszokott szertartási rendjét. A názáreti illetőségű Jesuah próféta – aki egyébként nem rendelkezik hivatalos működési engedéllyel – szokatlan viselkedésével keltett feltűnést és riadalmat.
Gyereklevelek Istennek
Hittanórán mesélték, hogy mit csinálsz. Ki végzi a munkád, amikor szabadságra mész?
Bill
Honnan tudtad, hogy Te vagy Isten?
Catherine
Kedves Isten!
A jelmezbálon ördögnek fogok öltözni. Nem baj?
Marine
Kedves Isten!
Tényleg láthatatlan vagy, vagy ez csak egy trükk?
Kedves Isten!
Ilyennek tervezted a zsiráfot vagy csak véletlenül alakult így?
Norma
“Hirdesse életed az Úr szabadítását” -a jelmondatot 1998 nyarán egy keresztyén drogterápiás otthonban, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszióban, azon az igés lapon olvastam, amelyet életem első bibliájával együtt érkezésemkor kaptam. Ezt a bibliát forgatom mind a mai napig – de akkor még nem jelentett számomra semmit.
Normál családi körülmények között, Zuglóban nőttem fel szüleimmel és testvéreimmel. 1993ban, 17 éves koromban azonban valami megváltozott bennem és körülöttem is. Elindultam egy olyan úton, amelynek a végén a társadalom deviánsnak és szenvedélybetegnek bélyegzett.
A tökéletességet még egyetlen kántor sem érte el. Ha elérte volna, akkor a szentek között is akadt volna már legalább egy. A mi feladatunk az, hogy másoknak szebbé tegyük az Úrral való találkozást (Uram, jó nekünk itt lenni). Amíg mások a templomban imádkoznak, mi kottákat, szövegeket keresünk, regisztereket váltunk, énekszámot beállítunk, mikrofont igazítunk és azon tűnődünk, hogy a pap beintonálására milyen hangnemben kell válaszolni, illetve, hogy a pap mivel fog minket sokkolni. Ha így fogjuk fel, akkor a kántor az, aki a templomban a legkevesebbet imádkozik.”
Az ún. valóság-show-k gomba módra szaporodnak, és óriási népszerűségnek örvendenek. “Big Brother”, “Való Világ”, “A farm”… mindezekben játék és valóság keveredik s áll össze szórakoztató produkcióvá.
Írásunkban a “Big Brother” példáján próbáljuk megvilágítani e divatossá vált műsorok hátterét.
Olyan szünidőtől, amely elpuhít, amely henyélésben telik, amelyben az értelem és szív számára semmi hasznos sem terem, Uram, ments meg engem!
Olyan naptól, amely Isten nélkül kezdődik, amely Istentől távol végződik,Uram, ments meg engem!
A lustálkodástól, a léha szórakozástól, amely gyengíti önuralmamat, és fogékonnyá tesz a rosszra, Uram, ments meg engem!
Atyja az egyetlen Fiúnak, aki jósággal és irgalommal telten szereted az embereket… te minden hozzád fordulót elhalmozol áldással… Hallgasd meg imánkat, add meg nekünk a tudást, a hitet, a jámborságot és a szentséget… Térden állva könyörgünk előtted, ó teremtetlen Atya, egyetlen Fiad által: helyesbítsd értelmünket, tedd készségessé szolgálatodra.
Az Isteni Irgalmasság vasárnapjával és az arra való előkészülettel kapcsolatban bevezetésként Katona István püspök írásából idézünk, amely az Új Ember című katolikus hetilap 2005. március 27-i számában jelent meg.
Az Apostoli Penitenciária 2002. június 29-én kelt dekrétuma szerint teljes búcsú nyerhető ezen a napon a szokásos feltételek mellett.
A délelőtti előadás alatt vágy volt bennem közbenjáró imát kérni. A hivatalos program szerint, ha jól emlékszem, ez délután 1 óra utánra volt kiírva.
A sátor jobb oldalán ültünk, Denny Donahue ott imádkozott másokért. A csoportból az egyik hölgy biztatott, hogy menjek most imát kérni, mert délután sokan lesznek, de nem volt bátorságom.
Húsz évvel ezelőtt tapasztaltam meg személyesen a Szentlélek kiáradását. Ez a tapasztalat megújította a szentmiséhez való hozzáállásomat és papi életemet. Ezután mélyebben éltem át a szentmise alatt Jézus jelenlétét és közelségét. De valahogy most az elmúlt hetekben kezdett bennem összeállni az egész! Vagyis az, hogy a katolikus karizmatikus megújulás célja nem más, mint hogy a lehető legteljesebb legyen a Jézussal való szentségi találkozás. Ez a találkozás az ember számára döntő jelentőségű. Amikor Zakeus találkozott Jézussal (Lk 19,1-10), minden megváltozott benne. A bűnös vámos szentté lett. Amikor a bűnös asszony találkozik Jézussal a farizeus házában (Lk 7,36), ott is tanúi lehetünk egy új ember születésének. Ezekből levonhatjuk azt a következtetést, hogy aki Jézussal találkozik, az megváltozik.