A világszerte ismert művészettörténész könyvében a kereszt ikonográfiájának és teológiájának összekapcsolódó sajátosságait, vagyis az ábrázolás és a tanítás egymásnak való megfelelését mutatja be, az apostoli időktől kezdve az első ezredév végéig.
Sokáig kényelmetlen érzésekkel olvastam az Apostolok Cselekedeteit. Ez volt az a szentírási könyv, ahol leginkább érzékeltem a mai egyházi élet és a bibliai egyházkép közötti feszültséget. Félreértés ne essék: én a mai Egyházban voltam otthon. Éppen ezért nem tudtam mit kezdeni az olyan részletekkel, ahol Ananiás és Szafira holtan esik össze, mert „hazudtak a Szentléleknek” (vö. ApCsel 5,1-11); ahol Barjézus varázsló Pálnak egy erélyes szavára megvakul (13,4-12); ahol Jézus Lelke „nem engedi meg” az igehirdetőknek, hogy mondjuk éppen Bitiniába menjenek (16,7); ahol földrengés támad s erre lehullanak a bilincsek (16,26); vagy ahol egy vipera megmarja Pál apostolt, de ez csöppet sem árt neki (28,1-6).
“Úgy tűnik Damian Stayne lelkigyakorlata a karizmatikusságban hosszú időt eltöltött testvérekre is katartikus erővel hatott.
Mindazokat amit az Ige erejéről elmondott, már tudhatjuk, de be kell vallani, hogy ezzel az erővel – hit által a Szentlélek erejével, az Ige erővel való kimondásának lehetőségével – nem élünk elég gyakran.
“Melléfogott az asztrológusod? Nem találsz már helyet az ágyadnak a földsugárzástól? Össze-vissza forog az Egely-kereked? Nem használt a macskádnak a homeopátiás bogyó?” – ilyen kérdésekkel bombázza olvasóit a szkeptikus blog (ez persze a vicces rész). Örömre ad okot, hogy az áltudományos dolgokra adott és eképpen nagyon szakszerűnek látszó válaszok mögött sok esetben valami turpisság található. Nézzünk egy másik példát a blog oldaláról: a nemgyógyítókat.
A bizonyítékokon alapuló tudományos orvoslás és a homeopátia szinte egy időben, egyazon kihívásra adott válaszként alakult ki a 19. század elején. Az érvágással, hánytatással, purgálással, mérgekkel kezelt pácienseknek valami drasztikusan új dologra volt szükségük.
Nagymamám szobájának falán függött Márton Lajos, az egyházi körökben ismert festőművész egyik képe. Lázrózsás, nagy párnák között fekvő beteg kisfiút ábrázol, fürtös-szőke haj, kék szemek… és láthatóan nagybeteg. Orvos hajol föléje, épp a pulzusát tapintja, és az orvos mögött Jézus sziluettje jelenik meg. A maga kicsit naiv módján nagyon mély szimbólumot fejez ki: az orvos mögött ott van Jézus, igazán ő gyógyít! Ezt az igazságot szeretnénk ma egy kicsit körüljárni.
Meglepő írást találtam, meglepő honlapon. Kicsit tovább keresve rábukkantam az eredeti cikkre, amit változtatás nélkül adok közre – kifejezetten ajánlott neopogány, táltos vallásúak, hungarista és egyéb radikális érzelműek figyelmébe.
“Barcsa Gábor közkedvelt (bár kényes témái miatt olykor népszerűtlen) publicistánk billentyűzetéből született meg az alábbi, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia “Az Egyház élő hitével összhangban” c. körlevelének helyes értelmezéséről szóló írása.
Sikerült befejeznem a Végtelenről, az Istenről szóló negyedik könyvemet, melynek a címe, Párbeszéd a Végtelennel! Miről szól a könyv? Az imádságról, az Istennel folytatott teremtő párbeszédről, mely az ember legfőbb kincse és méltósága. Az alábbi elmélkedés szeretne ráhangolni e könyv olvasására!
1928-tól a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán magántanár, 1936-tól nyilvános rendes tanár. Két ízben dékán, majd prodékán volt. Az erkölcstani és neveléstudományi tanszék professzora és a szónoklattannak, dogmatikának is oktatója, 1938-ban a lelkipásztorkodástan professzora és a Központi Papnevelő Intézet (KPI) rektora 1952-ig.
Különféle egyházi és világi vallásos intézmények, társaságok, körök (Szociális Missziótársulat, Pro Christo Katolikus Nőszövetség, Margit Kongregáció stb.) lelki vezetője. A szuggesztív hitszónok konferenciabeszédei, lelkigyakorlatai, rekollekciói, prédikációi az ország számos pontján papi és világi tömegeket vonzottak.
“Ami az embert emberré teszi, azt nem érinti a gazdasági válság.” (Böjte Csaba)
Barsi Balázs atya válasza saját honlapjáról.
“A katolikus liturgia a zsidó liturgia folytatása és beteljesítése, s mint ilyen szántszándékkal antieksztatikus. Az értelmünkön keresztül akar megszólítani, nem pedig az érzékeinkre vagy az érzelmeinkre akar hatni, mint az öngerjesztő, ájulásba döntő dionüszoszi kultusz. Persze egy szép oltárkép, egy díszes gregorián alleluja vagy a finom tömjénillat az érzékszerveinken keresztül is megragadja a hívő embert, de a keresztény liturgiától teljesen idegen a mesterséges felajzottság és az élményközpontúság.
Dér Katalin könyvét nemrégen ismertettem, ezúttal egy másik írását ajánlom az Olvasó figyelmébe.
Nagy örömmel fedeztem fel Tibor atyja blogjának újraindulását – a skapuláré oltalmáról olvashatunk.