A böjt lelke

Sok kifogás esik manapság a böjt, a penitencia, az önmegtagadás ellen ; sokan fölpanaszolják a böjti törvény nehézségeit a munka s az élelmezési viszonyok bonyolultsága miatt, s azt hajtogatják, hogy inkább a belső érzületet kell művelnünk, mint a böjtöt sürgetnünk ; mindezekkel szemben szívesen elismerjük, hogy sok esetben — mint később fölsoroljuk — a böjti törvény tényleg nem kötelez és sokan bizonyos körülmények miatt ki is vannak véve alóla; de mindenekelőtt hangoztatom, hogy ki a böjtről helyesen akar ítélni, s ki ezt az ősrégi, keresztény gyakorlatot jól akarja méltányolni, annak előbb bele kell hatolni a bűnét bánó s a bűnért vezeklő kereszténységnek szellemébe, — annak előbb látnia kell mindazt, amit azok látnak, kik minket önmagunkbatérésre, penitenciára, bánatra, böjtre buzdítanak, — annak előbb az örök, szent remény magaslataira kell hágnia s átéreznie az örök üdvösség vágyát, s az örök kárhozat borzalmát, hogy a bűnt magában letörni s az elkövetett bűnökért elégtételt s engesztelést nyújtani tudjon.

Mi a káromlás szó eredete?

Jacques Bernard, a Lille-i Katolikus Egyetem szentírásmagyarázat-tanára a káromlás szó eredetéről és természetéről is értekezik írásában, amelyet a La Croix katolikus lap közölt.

Amikor a Hetvenek görögre fordították a héber nyelvű Bibliát, három elég különböző fogalmat vontak össze a káromlást jelentő blaszfémia eredetijét képező blasphemein szóba. Az első a Naqav, ami azt jelenti: „kimondani Adonáj teljes nevét”, ami szigorúan tilos volt a zsidók számára, hiszen a név által magát az Úr személyét, a lényét illetjük. Éppen ezért volt tilos Istent ábrázolni is.

A megalázkodás ajándéka

„Minden sötét időszak után örömünk megalázottsággal keveredik össze – Ha csak örömünk van, kérdés, hogy hallottuk-e egyáltalán Istent -, örülünk annak, hogy hallottuk a szavát és megaláz, amiért olyan sokára hallottuk meg: „Milyen nehezen értettem meg! Pedig Isten napokon és heteken át mondta.” Most adhatja meg Isten neked a megalázkodás ajándékát és vele együtt a szívnek azt a szelídségét, amely most már mindig kész Istenre figyelni.” (Oswald Chambers)