Mikor az élet súlya megnyomorít

„Amikor Jézus meglátta, odahívta és így szólt hozzá: „Asszony, megszabadultál betegségedtől.” Közben rátette a kezét. Az rögtön fölegyenesedett, és dicsőítette az Istent.” (Lk 13,12-13)

Hallotta a hangját, de nem látta. A környező tömeg eltakarta előle. Teste hajlott volt, nem tudott felegyenesedni, nyakát nyújtva próbálta megpillantani. És akkor Ő váratlanul magához hívta.

El tudom képzelni, mekkorát dobbant az asszony szíve, majd lassan megindult előre a zsinagógában. Vajon miért szemelte ki Jézus éppen őt? Nyomorékságával akar példálózni? Vagy nyilvánosságra hozza legmélyebb fájdalmát, legsötétebb titkait?

Még mindig tanulom, hogyan maradjak nyugton

„Álljatok meg, és lássátok, hogy én vagyok az Isten.” (Zsolt 46,11a)

Megmondom úgy, ahogy van. A „megállni” ige – „nem mozdulni” értelemben – hiányzik a szótáramból. Nyugton maradni? Nyugton ülni? Nyugton feküdni? Kizárt. Egyik lábamról a másikra állok, hintázom a széken, kétpercenként megfordulok az ágyban, hogy kényelmesebb legyen.

Ítélet és Örömhír

Pálhegyi Ferenc: Őrjárat az etika körül c. könyvéből

És láttam, hogy egy másik angyal repül az ég közepén: az örök evangélium volt nála, és hirdette azoknak, akik a földön laknak, minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek; és hatalmas hangon így szólt: “Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája!”
(Jelenések 14, 6:7)

Nincs ítélet evangélium nélkül, és nincs evangélium ítélet nélkül.