Ne tévesszen meg a „kedvesség”

Az 1980-as években tizenévesként erkölcsi válaszút előtt álltam. Tipikus, rosszul katekizált katolikus voltam, komoly bűnökkel játszadoztam, és kissé zavart a lelkiismeretem. Volt érzékem a jóhoz és a rosszhoz (mert akkor még nem volt divat a relativizmus), de Istent egy megengedő szülőnek láttam, aki túlságosan „szerető” ahhoz, hogy a saját határait érvényesítse. Mielőtt azonban tovább gázoltam volna a bűnbe, jobbnak láttam, ha felkeresem legszentebb barátomat, Marianne-t, hogy tanácsot kérjek tőle.

Marianne gyakorló katolikus volt, gondoskodó, kedves, józan és erényes. Mindig vidám és türelmes volt, nyíltan beszélt Jézus iránti szeretetéről, minden vasárnap misére járt, és egyike volt azon kevés embereknek, akiket az általános iskolai és gimnáziumi éveim alatt megismertem, és akik nagyon elkötelezettnek tűntek a katolicizmus iránt – minden bizonnyal sokkal jobban, mint én. Ezért ésszerűnek tűnt, hogy Marianne-hoz forduljak a kérdésemmel: Folytassam tovább ezen a bűnös úton, vagy forduljak meg? Természetesen nem így fogalmaztam, de mindketten tudtuk, hogy hitünk bűnnek tartja ezeket a cselekedeteket.