Előző posztomban már beszéltem a boldogságról. A karácsonyi szünetben olvasgatván még ehhez kapcsolódva érdekes gondolatokra jutottam:
A boldogság keresése gyakran vezet tévképzetekhez, vagy ahogy Sonja Lyubomirsky könyvében nevezi „boldogságmítoszok”-hoz: „Aminek boldogítania kellene, de nem boldogít Aminek nem volna szabad örömet okoznia, de mégis örömet okoz.”
Még most is kavarognak bennem a gondolatok és a képek, pedig már harmadik napja, hogy visszaérkeztünk római zarándoklatunkról… Úgy bukkannak fel bennem újra és újra, mint virágszirmok, amelyekbe belekap, majd tovalibbent a szél. Melyik nap volt a zarándoklat legszebb napja? Nem tudom. Mint ahogyan zarándoktársaim sem tudtak az úton visszafelé megejtett – egész napos – beszámolójukban megegyezni… Melyik volt lelkileg a legfelkavaróbb pillanat? Mindegyikünknek más és más. Sőt, az embernek az az érzése, hogy saját magának is sok ilyen pillanata volt. És az egyik ekkor, a másik pedig akkor bukkan fel az emlékezés bugyrából…
“Jézus mondja: Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (vö. Lk 6,38)
Van egy olyan ország, amelyben mindennek, ami csak történik, boldog vége lesz. A jó mindig legyőzi a rosszat és a gonoszt, a kisember és a gyenge mindig elnyeri jogát, és minden boldog véget ér. Ez az ország a mesék és a legendák világa.