Testvéreim! Isten irgalmasságáról szeretnék előttetek tanúságot tenni. Munkás családban születtem. Már igen fiatalon, tizenegyéves koromban kezdtem elszökdösni otthonról szüleim nézeteltérései miatt és azért is, mert nem éreztem, hogy szívesen látnak otthon. Szüleim szerettek engem, de nem tudták, miképpen adják át ezt a szeretetet, mert már nagyon távol álltak egymástól. Apám börtön-viselt ember volt. Tizenkét-tizenhárom éves koromban egyszer próbára akartam tenni őket és ezért igen erős gyógyszereket vettem be. Élet-halál között szállítottak a kórházba.
Amikor az ember kinyitja a Szentírást általában könnyen úgy van vele, hogy inkább csak a vége fele érdemes hajtani. Úgy kb. csak az újszövetségnél. Igaz is! Azok az evangéliumok egész jó tanítást adnak, könnyen érthetőek, izgalmas történetek vannak benne arról, hogy mit csinált Jézus. Ha egy kicsit belegondolunk abba, amit olvasunk, egész sok lelki üzemanyagot kaphatunk egy napra.
Azt hiszem, öt terhességi tesztet is csináltam aznap. De így visszagondolva lehet, hogy hét is volt.
Az egyik totyogó gyerekemet üldöztem éppen a szentmisén azon a ragyogó vasárnap reggelen, amikor hirtelen belém hasított a felismerés, hogy már jó ideje nem jött meg. A szívem a torkomban dobogott és rám tört a pánik, mire összeszedtük a kiscsibéimet, hogy a két kilométeres utat hazáig megtegyük. Ki se szálltam a kocsiból, úgy magyaráztam a férjemnek, hogy gyorsan el kell intéznem valamit, s már indultam is az első három gyógyszertárhoz.
Ferenc pápa február 11-i keltezéssel Henryk Hoser-t, Varsó-Praga érsek-püspökét nevezte ki különleges küldöttévé a medjugorjei Mária kegyhelyre. A pápa különleges küldöttének a missziója – áll a hivatalos vatikáni közleményben –, hogy „mind elmélyültebb ismeretet szerezzen a medjugorjei Mária kegyhely lelkipásztori helyzetéről és főként azoknak a híveknek a lelkipásztori szükségleteiről, akik zarándoklatra érkeznek oda, illetve ezen ismertek birtokában esetleges lelkipásztori kezdeményezéseket javasoljon a jövő számára.
Varga Laci atya (Kaposvár) nyitó előadása – Országos Lelkipásztori–Teológiai Napok, 2017
„Hiszen ő maga ígérte: ’Nem távozom el tőled s nem hagylak magadra.’ Ezért bizalommal mondhatjuk: Az Úr oltalmaz engem, nem félek. Ember mit árthat énnekem?” (Zsid 13,5b-6)
Szeretném, ha az élet olyan biztos lenne, mint a matematika. Kettő meg kettő mindig négy. Négy ma, négy holnap, és négy a következő évek bármelyik holnapján.
Betegeinknek
Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.
(egy olvasónk leveléből)
„Szomorkodik valaki köztetek? Imádkozzék! … Sokat tehet az igaznak odaadó könyörgése” (Jak 5,13-17)
Vékonyka és igen apró volt a kisfiam, amikor az első osztályt megkezdte. Sok örömet, sok újdonságot és sajnos sok szorongást is hoztak az első hetek, hónapok. Egy idő után aggódva figyeltem, mert folytonos hasfájás gyötörte, az orvos szerint pszichés eredetű.
A nap legvidámabb és leginspirálóbb életvédő története
Néha az életvédelem leghatékonyabb módja az, ha egyszerűen mosolyogva kilépsz az utcára. Voltam már életvédő meneten, imádkoztam klinikák előtt, írtam már újságcikkeket, és levelet a szerkesztőnek. És tíz gyermekem van. Mégis a legerősebb bizonyságot akkor tettem az élet védelme mellett, mikor semmi mást nem akartam tenni, minthogy elűzzem magányosságomat.
Oh én kedves védőszentem, hatalmas csodatevő Szent Antal!
Most imádkozzál értem, most vidd az én fohászaimat az irgalmas Isten trónja elé, most eszközölj ki számomra türelmet, erőt és bátorságot!
A liturgikus ima iránya
Az Ecclesia kiadónál a közelmúltban megjelent Uwe Michael Lang angol oratoriánus pap könyve, az eredeti kiadáshoz Joseph Ratzinger, akkori bíboros prefektus, a mai XVI. Benedek pápa által írt előszóval együtt. Mint arról hírt adtunk, Lang atya ez alkalomból Budapestre jött, és november 16-án dedikálta az érdeklődőknek könyvét. Ez előtt összzefoglalást adott a témáról. Úgy gondolom, azok, akik nem tudtak el-jönni, örömmel fogadják ennek a rövid előadásnak fordítását.
Életem nagyon fontos elemévé vált a dicsőítés. A közösségi alkalmakon 100 éve dicsőítünk, mert tudjuk és tudtuk, hogy a dicsőítés fontos. Igen, de nem értettük, hogy mi az, hogy dicsőíteni és azt sem, hogy miért fontos. Csak csináltuk, ahogy gondoltuk, hogy kell, gitároztunk és énekeltünk a sárga könyvből és máshonnan dalokat , amire nem mondom, hogy nem volt áldott, -szép, kellemes, áhítatos volt. De messze volt attól, amit a dicsőítés valóban jelent.
2014-ben az első augsburgi kiruccanásunk után fogadalmat tettünk, hogy heti 1×1 órát dicsőítünk, eleinte azért, hogy Magyarországon legyenek Imádság Házák (jelentem, azóta 5 van, a legtöbb/ország Európában).
