Olvasnivaló
„ A halálfélelem univerzális dolog, én, aki 25 éve foglalkozom a halállal, szintén félek tőle, de a haldoklók esetében csak a negyedik helyen van, megelőzte, hogy a család visszafogadja-e őket, lesz-e még újabb fájdalmuk, szenvedésük. ” Nem a halál véglegessége az, amitől a leginkább félnek, hanem az azt megelőző időszak, hogy min kell még átesni addig.
Minél inkább eltávolodunk az archaikus társadalomtól, a közösségi összetartó erő annál kevésbé mérvadó. Az individualizmus egyre erőteljesebb, nem lehet újra visszarendezni azokat a régi közösségeket, melyek korábban működtek. Az összefogás a gyászolók számára is segítség, mert megvan az az érzése, hogy tett valamit a szerettéért. Ha nem kíséri el a haldoklót az érintett, akkor jön a lelkiismeretfurdalás, ami később vádaskodást hoz. Utólag pedig ezt szinte lehetetlen feldolgozni. A leépülés legvégén a kórházban sem tudnak nagyobb segítséget adni, oxigént kaphat otthon is, egy végstádiumú tüdőrák esetében pedig a kórházban sem tudnak többet tenni. Magunkat védjük, hogy ne lássunk ilyesmit, de nem ez az általános halálozás, a legtöbben csak „elalszanak”.
