„Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek, szabad mellű örömök
S pusztuljatok, bilincses iskolák.” 

Csodaváró, örök gyermekként Ady nebulóival talán sokan mi is így örültünk az újdonság-kínáló vakációs-nyárnak nemrég, hogy aztán a szeptember gazdagon  kárpótoljon „a pompa, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletességével”. – Kosztolányi gyöngysoraival:

„Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket/ üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd/  szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,/ megannyi dús, tündöklő ékszerét./ Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,/ méztől dagadva megreped a szőlő/ s a boldogságtól elnémul a szóló//….a fák fölött szalag, beszegve kancsal fénnyel,/  lilába lángoló naranccsal,/ az alkonyat csókot hajít a ködnek,/ és rózsaszín hullámokon fürödnek.”

Az ajándékozó hónapok lucullusi gazdagsága tarka kolorittá, zenei finomságúvá, szinte lelkiekké nemesülnek, talán Haydn Évszakok oratóriumának Ősze is idehallatszik vele.

De a koraősz szelídségében akárha Csehov ódai szárnyalású, mégis boldog egyszerűségű létélményét, hangulat-vallomását is idézhetné az őszi falusi idill:      

„Se szó, se hang, semmi se mozdul, szinte hihetetlen, hogy a természet ilyen csendes is tud lenni. Ha holdvilágnál nézi az ember a széles falusi utcát, a házacskákat, a kazlakat, az alvó füzeket, a lélek is elcsendesül, és az éj sötétjébe burkolózik a gond, bánat, fárasztó munka elől, nyugodt, halk mélabújában megszépül, s mintha a csillagok is meghatott gyöngédséggel néznének rá. Az ember úgy érzi, mintha már nem is lenne gonoszság a földön, s minden a legszebb rendben volna.”

Mintha orvosuk, az író-zseni 150 éves váteszi pontossággal szinte belelátott volna a szláv tragédiába, talán sok ártatlan ember, testvérei halálának jelenébe, s hogy ezenközben  az értéktisztelet mennyire tehetetlen ebben az erkölcsi-szellemi kataklizmában. Hogy ugyanis amíg a világ egyfelől az ukrán kulturális örökséget menti, másfelől kiselejtezi könyvtáraiból az orosz klasszikusokat, Lermontovtól Tolsztojon át Csehovig, az emberszerető szolgálat, a béke-közvetítés prófétáit.

Ezért sokkal több ez, mint „rosszkedvünk ősze”. Nem is Berzsenyi „hervadó ligete”, „tarlott bokrai”, „közelítő tele”, nem is Ady kísértetes novembere vagy Verlaine „monoton bújának” zenéje, mert háborúban a múzsák is hallgatnak. Sokkal inkább bevillant valamit Rilke embersorsunk magányának szelíd-szomorú belátásából: „Kinek nincs fészke, nem rak soha már./ Ki társtalan, soká marad magára, / virraszt, olvas, levelet ír az éjbe,/ s a fasorban bolyong, míg űzve végig/ zizegő szél kap a hulló levélbe.” Osszián világa ez, a „hunyó dicsőség lantosának” Arany János-i vigasztalan némasága, melyben most a keleti szél idáig sodorja a pernyeszagot, s naponta élőben láttatja velünk a menekültek fájdalmas árvaságát.

S mert háborúban nemcsak a múzsák hallgatnak, de a jogok is elnémulnak, s a lehetőségek is beszűkülnek, és mert „tudjuk, hogy az ember esendő, s nagyon adós a szeretettel” (Ady), ilyenkor a túlélés, megbékélés minden istenadta kínálata felértékelődik. A lőporszagú rendezéssel, az agresszióval, a gyűlöletgerjesztéssel, a „ruszofóbiás” pénz- és hatalomszagú politikával szemben az embert védő, segítő nemzeti áldozatvállalás, és hisszük, imáink ereje. Megfontolandóbban lehetnek igazak ilyenkor Jelenits István, piarista szerzetes szavai is: „Földi életünk zarándokútját ünnepek tagolják, de nem zárják ki embersorsunk szenvedéseit. A vihart nem hagyhatjuk ki a számításból, de a válság megtanít bennünket az alázatra, a fegyelemre és a felelősségtudatra.” Akárha Szent Ágoston szavait okfejtené a tanár úr ; „A Béke a rend nyugalma”.  S ha jelenünkben, s jelenünknek szólna az egyházatya, talán a „visszatérést, a hazatérést, a megtérést” ajánlaná, mert a Szentírás alapvetése, hogy az emberi világot végül is mindig azok viszik tovább, akik igenlik az életet.

Balassagyarmat, 2022. október

Létrehozva 2022. október 31.