„Ha tudni akarod az ország sorsos állapotját, tekints Remete Szent Pál rendjére. Ha számukat fogyni látod, tudd meg, hogy az országnak is rosszul áll a szénája, de ha őket növekedni látod, tudnod kell, hogy az ország is felemelkedőben van.” (Pázmány Péter)

A  hetvenes  években  Pécsett  jártunk  osztálykiránduláson,  s  ahogy  a  Misina  tető  TV tornya felé tartottunk,  útközben elhaladtunk egy viszonylag új templom mellett, melynek  terméskőből készült falai, a környezetbeillő hangulata már gyermekként magával ragadott. A buszmegállót „Pálosok”‐nak nevezték. Senki nem tudta, hogy mit jelent. Vagy ha tudta, nem mert  róla  beszélni.  Több  évtized  eltelt  azóta,  s  ma  már egyre  inkább  ismerik  ezt az  adott esetben  néha  titokzatosnak  tűnő  szót.  Nézzük  csak  meg,  rejlik‐e  benne  egyáltalán  valami titokzatosság? A pálosok mindig emberközeliek voltak, „fehér barátok”, olyan emberek, akik az adott korban nem különlegességükkel, hanem normális létükkel szolgálták az Istent, az embereket,  a  nemzetet.  Amikor  valaki  egy  kisgyermeket  a  magasba  emel,  szembesülhet azzal a csodával, ami a gyermeki arcról rásugárzik: a bizalommal, elfogadással és szeretettel.

A pálosok küldetése az, hogy másoknak a kegyelem erejével segítsenek Isten felé magasba emelkedni. A magyar és minden ember szívébe akarják beleoltani az evangéliumi reményt. A pálosok tudták, hogy felelősségük van a jövőért, a nemzetért.

A teljes írás elolvasható itt.

Létrehozva 2012. január 19.