Azt hiszem, mindannyiunkat örömmel töltött el a hír, hogy a vatikáni újonnan felülvizsgált kánonjog új szankciókat tartalmaz a „nők felszentelésére” vonatkozóan. Nem tudni biztosan, vajon Ferenc pápa is osztja-e a liturgikus szerepeket betöltő nők iránti ellenszenvünket, de megnyugtató tudni, hogy a ,,perifériára jutásnak” is van határa. Természetesen a revízió engedélyezi a női ministránsokat, liturgikus felolvasókat és eucharisztikus szolgákat [áldoztatási segítőket] is, ami megerősíti a régóta fennálló liberalizációt. De azoktól, akik nem nézik jó szemmel a nők ilyen hivatalos szereplését a misén, megkérdezném: Mégis mit kellene csinálniuk a nőknek a templomban azon kívül, hogy a padban ülnek?

Ez nem könnyű kérdés – legalábbis a modern katolikusok számára, akiknek már nincsenek emlékeik a nők plébánián betöltött hagyományos szerepéről.

Lefogadom, a jó katolikus laikus nők alig várják, hogy aktív szerepet vállalhassanak a plébániákon. Ők nem a megszentelt életre kaptak hívást. Sokan közülük házasok, és gyerekeik vannak. Nem akarnak kvázi papi szerepeket vállalni, mint például az Eucharisztikus ministránsok (áldoztatási kisegítők?). De segíteni akarnak, közel kerülni hitük középpontjához. Azon kívül, hogy felveszik az albát, mit tehetnek még a nők?

Yves Congar francia teológus, aki egész pályafutását a laikusok Egyházban betöltött szerepének tanulmányozásával töltötte, A hagyomány értelme című könyvében elmélkedett erről a kérdésről. ,,Még a hagyomány létfontosságú aspektusában is felfedezhetünk egy női és anyai vonást” – elmélkedett. ,,Egy nő ösztönösen és életszerűen fejezi ki azt, amit egy férfi logikusan fejez ki. A férfi a logosz, a külső ágens. A nő a befogadó, az élet mátrixa és alakítója. Ő teremti meg azt a környezetet, amelyben az élet megőrzi melegét; gondoljunk csak az anyai kebelre, a gyengédségre, az otthonra. Ő maga a hűség.”

Más szóval, a nők vendégszeretetre és közösségre lettek teremtve. Egyedülálló képességünk van arra, hogy Isten házát otthonná varázsoljuk.

Néhány évvel ezelőtt a családom egy új városba költözött, egy másik államba. A gyülekezetünk tele volt idegenekkel. Kik voltak ők? Lehetséges, hogy jövőbeli barátok? Ezt sajnos alig volt lehetőségünk kideríteni. Amikor a mise véget ért, az emberek a parkoló felé indultak – ahogy én is tettem egész életemben, gyerekkorom óta. Ezt éli meg a legtöbb katolikus Amerikában és valószínűleg az egész nyugati világban. Ez egészen addig soha nem tűnt fel nekem, amíg nem én lettem az új ember, aki kapcsolatot szeretett volna teremteni.

A legtöbb plébánián nem könnyű az ,,új családtól” az ,,ismerős arcig” eljutni. És még nehezebb az ismeretséget a következő szintre, az igazi barátság szintjére emelni.

Hirtelen, amikor már kezdtem elveszíteni minden reményt arra, hogy baráti csoportot alakítsak ki a templomban, a karantén miatt minden katolikus szolgálatot és közösségi eseményt megszüntettek – még a mi kisvárosunkban is, ahol a világi társadalmi élet nagyrészt zavartalan maradt. A hivatalos egyházi programok megszűnése azonban áldásnak bizonyult, még ha rejtett formában is. A gyerekekkel teli házakkal és a katolikus társadalmi élet hiányával szembesülve a plébánia fiatal nőtagjai felemelték a szavukat. Játszóházi találkozók indultak, megszegve a kijárási tilalmat a szociálisan kiéhezett gyermekeink érdekében, és a mozgalom lendületet nyert a „törvényen kívüli anyukákkal” való szolidaritás révén. A csoport a legerősebb, legorganikusabb katolikus közösséggé nőtte ki magát, amellyel valaha is találkoztam: egy olyan környezetet ápolva, – ahogy Congar fogalmazott- ,,amelyben az élet megőrzi melegét”.

Mostantól havonta kétszer ünnepeljük a közösségi létet imaestek keretében, ahol a katolikusok két legerősebb fegyvere ötvöződik: a rózsafüzér és a főzőedény. Több tucatnyi barátságos arc, fiatalok és idősek, házasok és egyedülállók jönnek el, hogy imádkozzanak városunkért, Egyházunkért, országunkért és egymásért. Egyikünk sem gazdag, és egyikünknek sincs templomhelyisége vagy találkozóhelye. Isten kegyelmével és a Szűzanya háziasszonyi képességeivel hihetetlenül sok  batyus katolikust lehet még a legkisebb térbe is bezsúfolni.

Az, hogy ennyi különböző korú és érdeklődésű hívő katolikus együtt van, szükségszerűen elősegíti a szerves közösség kialakulását. A családok kezdik megtalálni és egymással megosztani a régi, félig elfeledett katolikus hagyományokat és ünnepeket az otthoni létükben. Mostanra már rendszeres találkozók és különböző érdeklődési körű alcsoportok jöttek létre olyannyira, hogy el kellett kezdenünk koordinálni a Slack [csoportmunka szoftver] segítségével, hogy ezt a hatalmas energiát hasznosítani tudjuk. Még városon kívüli látogatókat is sikerült odavonzanunk, akik elmondták, hogy hallottak a csoportunkról, és azt fontolgatták, hogy a városunkba költöznek.

Ez az eleven keresztény kultúra jótékony hatással van a gyermekeimre, akik most már nem csak vasárnaponként, vagy anya és apa által, hanem minden alkalommal, amikor a barátaikkal találkoznak, folyamatosan megerősödnek a keresztény hitben. A hitüket és a barátaikat egy szorosan összefüggő egész részeként értelmezik, nem csak egyszerűen életük két különálló aspektusaként. Közülünk több anyuka hétközben a mise után is igyekszik piknikezni és más összejöveteleken találkozni – amely által még inkább egybefonódik a liturgia a közösségi léttel. Számomra ez alapvető fontosságú volt, és megújította az Egyház ellenállóképességébe vetett reményemet az ellenség támadásaival szemben.

A legnagyobb tiszteletem a csoportunk férfi tagjainak és az általuk vállalt szerepeknek, de mindez nem valósulhatott volna meg nélkülünk, nők nélkül.

Kezd már körvonalazódni a válasz arra a kérdésre, hogy mi is a nők megfelelő szerepe az Egyházban? Ennek az egyedülállóan női munkának a jutalma nem a fizetés, vagy a hivatalos címmel és irodahelyiséggel járó plébániai hatalom és befolyás. Az Egyház ennél jobbat kínál a nőknek: lehetőséget arra, hogy Isten népének lelki otthonáról gondoskodjanak.

Az Egyháznak szüksége van arra, hogy a nők újra felfedezzék női, anyai szerepüket, és biztosítsák, hogy a plébániai élet egyben családi élet is legyen. Számunkra ez sokkal jobb, mint valamit-valamiért, a liturgikus hivataloskodás „bármit teszel, én azt jobban megcsinálom” formája. És ahogy kiderült, ez a plébánia számára is sokkal jobb.

A cikk forrása angol nyelven

E. Cs. fordítása

Létrehozva 2021. július 20.