Szeretek gyalogolni… Egyedül is… Ilyenkor nem csak rendeződnek gondolataim és visszatalálok belső békémhez, de tanulok is… Mindentől és mindenkitől… Leginkább a tájtól…
Ezúttal egy ősrégi, keményre taposott, itt-ott nagy kövekkel borított úttól, amelyre magam sem tudom, hogyan tévedtem…

– Vajon mi a titkod? – kérdeztem csak úgy magam elé merengve.
Nagy csodálkozásomra megszólalt, és olyan készségesen válaszolt, mintha már nagyon régóta várta volna, hogy valaki megszólítsa.

– Mi a titkom? A tapasztalatom…

– Ugyan már, milyen számomra fontos tapasztalatod lehet neked!? – szóltam lekicsinylően legyintve.

– Nem is gondolod! – kezdte. Mindenki, aki rajtam járt, valahonnan jött és valahova ment!
– Ez lenne a te fontos tapasztalatod? – vágtam szavába kissé csalódottan.
– Nem ez! Vagy legalábbis nem csak ez! Kérlek előbb hallgass végig! Szóval sokan mentek végig rajtam, de voltak olyanok is – és sajnos, nem kevesen! -, akik egy bizonyos szakaszon megálltak és nem mentek tovább…

– Miért álltak meg? – faggattam most már érdeklődve.
Sajnálkozással a hangjában így válaszolt: – Mert életútjukon nem számoltak az akadályokkal. Azt hitték naivul, hogy az élet egy céltalan tavaszi ődöngés, séta.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. november 3.