A rend alapító nagymestere, Hugues de Payens kérésére Szent Bernát egy népszerűsítő iratot is írt 1120 körül “Az új lovagság dicséretére” címmel, amelyben a templomos lovagokat mint a keresztény lovagi ideált magasztalta. Az eredeti célján túlmutatva, az irat végülis az akkor megszületőben lévő “új”, hívő keresztény lovagság eszmei alapjait tette le. Az Egyház ma is számos lovag szentet és boldogot tisztel.

Az alábbiakban Clairvaux-i Szent Bernát teljes iratát közöljük, Parragh Mónika fordítása nyomán, amely eredetileg a Sacrum Imperium folyóirat 1998. december 22-ei számában jelent meg, a Kard-Kereszt-Korona Szövetség kiadásában.

AZ ÚJ LOVAGSÁG DICSÉRETÉRE

Prológus

Hugues-nak, Krisztus lovagjának és Krisztus hadserege vezetőjének Bernát, a – csak névleg – Clairvaux-i apát, azt kívánja, hogy a jó harcot megharcolhassa.

Ha nem tévedek, kedves Hugues-om, nem egyszer vagy kétszer, de háromszor is kértél, hogy írjak néhány buzdító szót neked és bajtársaidnak. Azt mondod, hogy ha fegyvert ragadnom nem is szabad, legalább tollam fordítsam a zsarnok ellenség ellen, és ez az inkább morális, mint anyagi támogatás nem kis segítségedre lesz. Már egy ideje kétségek között hagytalak, de nem azért, mintha mellőzném kérésedet, hanem inkább attól való félelmemben, hogy könnyedséggel és elhamarkodottsággal fognak vádolni, ha nem tudok a feladatnak megfelelni, amelyet egy avatottabb kéz jobban el tudna végezni, és amely így miattam éppúgy feladat maradhat, csak még nehezebben megoldható.

Egy jó idei céltalan várakozás után mégis inkább nekifogtam, nehogy képességeim hiánya hajlandóságom hiányának tűnjék. Hogy milyen eredménnyel, annak megítélése az olvasóra marad. Ha lesz, aki nem találja kielégítőnek vagy elfogadhatónak munkámat, akkor is elégedett leszek, mert minden tőlem telhetőt megtettem.

Első fejezet

Buzdító szó a templárius lovagokhoz

Úgy tűnik, új lovagság jelent meg nemrégiben a földön, és annak is pontosan azon a részén, amelyre a Kelet test szerint alászállott a magasságból. Ahogy akkor a sötétség hercegeit hatalmas karjának erejével megzavarta, úgy törli el most annak követőit, a hamis hit gyermekeit, és szétszórja azokat az erejét bírók keze által. Még ma is végzi megváltó művét, és felemeli újra a megváltás kürtjét szolgájának, Dávidnak házában.

Igen, újfajta lovagság ez, a letűnt időknek ismeretlen. Két irányban folytat háborút szüntelenül: mind a hús és vér ellen, mind a levegőégben lakozó gonosz szellemi hadserege ellen. Amikor valaki úgy áll ellen erősen a test szerinti ellenségnek, hogy közben egyedül a testi erőre támaszkodik, azt nem tartanám említésre méltónak, lévén ez elég hétköznapi eset. És amikor a bűn és a démonok ellen folytatott háború szellemi erőket mozgósít, bármily dicséretes is, az sem jelentős, hiszen tele a világ szerzetesekkel. De amikor azt látjuk, hogy egy férfi mindkét fegyverrel erősen felövezve magát nemesen készül a harcra, ki ne tartaná azt csodálatra méltónak, annál is inkább, mivel ez eleddig ismeretlen volt? Lelkét a hit fegyvere védi, mint ahogy testét a páncél; félelmet nem ismerő lovag, minden oldalról biztosított. Dupla fegyverzettel vértezett, sem férfit, sem fegyvert nem fél. Nem féli a halált sem – nem: vágyja azt. Miért félne az élettől, és miért félne a haláltól, amikor az élet neki Krisztus, és a halál nyereség? Boldogan és hűséggel áll Krisztus oldalán, de szívesebben olvadna Krisztusba és lenne Vele, hisz az sokkalta jobb dolog.

Törjetek hát előre bizalommal, ti lovagok, és rendíthetetlen szívvel szorítsátok vissza Krisztus keresztjének ellenségeit! Emlékezzetek, hogy sem a halál, sem az élet nem választhat el benneteket Isten szerelmétől, amely Jézus Krisztusban van; ismételjétek minden veszedelemben: “Akár élünk, akár halunk, az Úré vagyunk!”. Mekkora dicsőség ily csatából visszatérni! Mily áldott mártírhalált halni ott! Örvendjetek bátor harcosok, ha éltek és győzedelmeskedtek az Úrban, de legyetek még büszkébbek és nagyobb legyen az örömetek, ha meghaltok, és Uratokhoz csatlakoztok! Mert az élet gyümölcsökkel teli és a győzelem dicsőséges, de a megszentelt halál bármelyiknél fontosabb. Ha áldottak, akik az Úrban halnak meg, mennyivel inkább áldottak azok, akik az Úrért halnak meg!

Bizonyos, hogy értékes az Úr szemében szentjeinek halála, érje őket az akár csatában, akár betegágyban; de csatában elesni értékesebb, hiszen dicsőbb. Mily biztos az élet, ha a lelkiismeret makulátlan! Mily biztos az élet a halált félelem nélkül fogadónak, és még inkább annak, aki vágyik rá és tisztelettel öleli magához! Mily szent és mily sérthetetlen e lovagság, mennyire nem ér fel hozzá az a kettős kockázat, amelyet azok vállalnak, akik nem Krisztusért harcolnak! Ó világi harcos, félned kell, amikor előre törsz, félned, nehogy ellenséged halála a te szellemed halálát jelentse, vagy hogy talán tested és lelked egyaránt kardja hegyére kerül.

Valóban, a veszély vagy a győzelem a keresztény szívének indíttatásától, s nem a hadi szerencsétől függ. Ha jó célért harcol, a harca nem lehet gonosz, és hasonlóképpen nem tekinthető az eredmény jónak, ha az indíttatás gonosz, a szándék kifordult. Ha esetleg meghalsz, miközben csak az ölésen jár az eszed, akkor gyilkosként halsz meg. Ha sikerrel jársz, és esetleg ölsz, mert győzni akarsz, akkor gyilkosként élsz. Nem jó gyilkosnak lenni, sem élőnek, sem holtnak, sem győzedelmesnek, sem legyőzöttnek. Micsoda szomorú győzelem – legyőzni valakit úgy, hogy bűnre adod magad, és hiú dicsőségbe merülni bukásán, amikor a harag és büszkeség elragadta jobbik részedet!

De mi van azokkal, akiket nem a bosszúállás tüze, és nem is a büszkeség hajt, hanem csak önvédelem? Még az ilyen győzelmet sem nevezném jónak, hiszen a test halála még mindig sokkal kisebb rossz, mint a szellem halála. Nem szükséges a test halálával a léleknek is meghalnia. Nem, a vétkező lélek, az hal meg.

Második fejezet

A világi lovagságról

Hova vezet akkor, milyen gyümölcsöt hoz a világi lovagság, vagy gazemberség – hiszen inkább ez a név illene rá? Mi mást, mint a győztes halálos bűnét és a legyőzött örök halálát? Hadd éljek az Apostol szavaival, és hadd buzdítsam azt, aki vet, hogy reménnyel vessen, és aki arat, hogy termés reményében tegye.

Mi hát, ó lovagok, ez a hatalmas tévedés és elviselhetetlen késztetés, amely arra sarkall, hogy ily pompában és erőfeszítéssel harcoljatok csak azért, hogy végül bűnbe essetek és meghaljatok? Selyemmel feditek lovaitokat, és nem tudom miféle rongyokkal ékesítitek fegyvereiteket; festitek pajzsotokat és nyergeteket; a zablát és sarkantyúkat arannyal, ezüsttel és drágakövekkel díszítitek, és így felcicomázva félelmetes haraggal és félelmet nem ismerő balgasággal rohantok vesztetekbe. Nem inkább női cicoma ez, mint harci öltözet? Azt gondoljátok, hogy ellenségteket lefegyverzi az arany, kardja megkíméli ékszereiteket és nem hatol át a selymen?

Ahogy ti is bizonyára gyakran tapasztaltátok, egy harcosnak különösen három dologra van szüksége: erejével, ésszel, és figyelemmel kell felöveznie önmagát, kell, hogy szabadon tudjon mozogni, és gyorsan tudjon kardot rántani. Miért lóg szemetekbe nőkhöz illő hajfürt, mely akadályoz a látásban? Miért burkolóztok hosszú és bő köntösökbe, melyeknek nagy és súlyos ujjai magukba temetik lágy és finom kezeiteket? Ráadásul minden fegyveretek ellenére a lelkiismeretetek háborog, hiszen volt merszetek ilyen közönséges és ingatag talajon álló, veszélyes vállalkozásba kezdeni. Mi más lehet a gyökere a köztetek dúló háborúknak és vitáknak, mint oktalan haragkitörések, hiú dicsőségszomj, vagy világi javak után áhítozás? Biztos, hogy ilyen célokért nem érdemes sem ölni, sem meghalni.