VI.

Néhány évvel ezelőtt Joseph Ratzinger bíboros a következő aggódó megállapítást tette arra vonatkozóan, ahogyan egyes helyeken az áldoztatás zajlik:

„A különbségtétel nélküli áldozásban már nem emelkedünk fel a szentáldozás eseményének magasztos szintjére, hanem az Úr ajándékát lerántjuk az önrendelkezés és a mindennapiság közönséges szintjére.”[1]

Az egykori Joseph Ratzinger bíboros ezen szavai mintegy visszhangjai az egyházatyák szentáldozásra vonatkozó figyelmeztetéseinek, mint ahogyan megfogalmazta őket pl. Aranyszájú Szt. János, az Eucharisztia doktora most következő kijelentésében:

„Gondold meg, micsoda szentséggel kellene rendelkezned attól a pillanattól kezdve, hogy olyan jelet kaptál, amely még nagyobb annál, amelyet a zsidók a Szentek Szentjében kaptak. Valójában: nem a kerubokat kapod meg, hogy benned lakozzanak, hanem ezeknek a keruboknak Urát; nincs birtokodban sem a bárka, sem a manna, sem a kőtáblák és Áron vesszeje sem, de tiéd az Úr Teste és Vére, a Lélek a betűk helyett; kimondhatatlan ajándék birtokosa vagy. Most tehát: amennyire sokkal nagyobb jellel és amennyire tiszteletreméltóbb titkokkal lettél megtisztelve, annál nagyobb szentségről kell majd számot adnod.”[2]

A hiteles és szűk kötelék, amely ezen a területen összeköti a korai (patrisztikus) egyházat a jelenkorival, az a tiszteletteljes gondosság, amellyel az Úr Teste iránt viseltetünk, akár a legkisebb darabkáiban.[3]

Az áldoztatás módjából, különösen abból a szokásból kiindulva, hogy csak a papok érinthetik az eucharisztikus Kenyeret, a Szentszék egy nemrég megjelent és a keleti katolikus egyházakhoz intézett instrukciójában egy olyan kritériumot fogalmazott meg, mely önmagában is érvényes az egész Egyház liturgikus gyakorlatára nézve:

„Akkor is, ha ez kizárja más, akár legitim kritériumok figyelembevételét és lemondást jelent néhány kényelmes lehetőségről, a hagyományos szokás megváltoztatása mégis a szervetlen behatolás veszélyét rejti magában, pontosan arra a spirituális területre, amelyre hivatkoztunk.”[4]

Minél inkább rögzül egy olyan kultúra, amely eltávolodik a hittől és már nem ismeri Azt, Aki előtt térdre borulunk, annál inkább válik alkalmassá a térdelés liturgikus gesztusa, sőt annál inkább válik „bensőleg szükséges magatartássá”, ahogyan Joseph Ratzinger bíboros megjegyezte.[5]

A nagy II János Pál pápa nyomatékosan utal arra a tényre, hogy a mai egyháznak a modern kor anti-szakrális kultúrájával szembesülve különleges kötelezettséget kell éreznie az Eucharisztia szent mivoltával kapcsolatosan:

„Soha sem szabad elfelejteni, különösen nem a mai korban, amikor minden dolog megszentségtelenítésének általánosan (vagy legalábbis bizonyos helyeken) elterjedt tendenciáját látjuk, hogy az ember hajlamos felfüggeszteni a szent és a profán közötti különbséget. Egy ilyen helyzetben az Egyháznak különösen is kötelessége, hogy az Eucharisztia szent mivoltát biztosítsa és erősítse. A mi pluralista és mindenek fölött tudatosan szekularizált társadalmunkban a keresztény közösség élő hite biztosítja a „szent” polgárjogát.”[6]

[1] Das Fest des Glaubens. Versuche zur Theologie des Gottesdienstes, Einsiedeln 1981, 131. old.

[2] Hom. In Ps. 133, 2: PG 55, 386.

[3] V.ö. J.R. Laise, Comunion en la mano. Documentos e historia, San Luis 1997, 68-69.old.

[4] Il Padre inestimabile instrukció a Keleti Egyházak Egyházi Törvénykönyvének liturgikus rendelkezéseinek alkalmazásáról, 1996. január 6, 58. szám.

[5] Einführung, op. Cit.., 166-167.old.

[6] Dominicae cenae apostoli levél, Nr. 8.

Létrehozva 2018. szeptember 28.