Azt mondják, hogy egyszer egy faluban egy gyermek éjszaka a mennyországról álmodott. „Anya! Anya! Hol van a Mennyország? “- kérdezte a gyermek türelmetlenül másnap reggel, ahogy felébredt. De az anyának, szegény anyának nem volt ideje. Annyi sok munka volt a háztartásban! És akkor elment az apjához megkérdezni. – Nem tudom… keresd meg egyedül – mondta fáradtan, és továbbment. „Hol? Hol van a mennyország?” – kérdezte a gyermek majdnem sírva a falubeliektől. De az embereknek nem volt idejük rá, siettek. – Milyen rossz a világ… – mondta magában a gyermek.

„Hogy megtaláld, el kell hagynod ezt a falut… – szólította meg egy öreg, aki régóta figyelte a gyereket. És ott a pusztában, egy napnyi járásra találsz egy embert, aki egyedül él egy kunyhóban. Ő majd megmondja neked, hol van a mennyország”.

         Amint mondta úgy is tett. Másnap reggel, amikor a szülei még nem keltek fel, egy tarisznyába elemózsiát rakott, és lopva elindult az alvó házak között a pusztába. Hamarosan felkelt a nap, és a gyereke léptei után falut elborította homok. Ment mendegélt, és ahogy beesteledett, egy kunyhó bukkant fel a pusztában. Nagy volt az öreg csodája, aki sok éven át ott élt. „Hát téged mi szél fújt erre, te gyermek”- faggatta az öreg a kis utazót. – „Szeretném megtalálni a Mennyet – válaszolta a gyermek -, és valaki azt mondta, te tudod, hogyan lehet odaérni.” Az öregember csendesen rámosolygott, majd azt mondta: „Most falatozz és aludj, fáradt vagy. Holnap hajnalban együtt megyünk a Mennybe “.

         Az éjszaka gyorsan elmúlt. Ezúttal a kisfiú nem álmodott. Valójában nem is aludt, nyitott szemmel várta a reggelt. Az öreg tudta. Kora hajnalban útnak indultak, és estefelé a gyerek látta, hogy a pusztában néhány kőfal és egy nagy épület magasodik, kereszttel a tetején. „Mi ez?”, – kérdezte a gyerek. „Ez egy kolostor – mondta az öregember. Innen kezdődik a Mennybe vezető út.” És a kolostor öregje, mert az volt, befogadta a kisfiút, aki semmit sem tudott a kolostori életről. „Mit fogok itt tenni?” – kérdezte a gyerek. „Egyelőre takarítasz, sepregetsz, később meglátjuk.” Telt az idő, a gyermek türelmes és szorgalmas volt.

         De egy szép nap, hosszú idő után, a kolostor öregje váratlanul megkérdezte: „Hogy megy a munka, hogy vagy?” „Nagyon jól – felelte a gyerek, – mindenem megvan.” Elhallgatott. Az öreg érezte a zárkózott csendet, és folytatta: „Úgy tűnik, valamit rejtegetsz a lelkedben, hogy így hallgatsz. Mondd meg becsületesen, hiányzik neked valami ?” „Nekem… semmi, szólt a gyerek nagy későre, de abban a nagy épületben van egy Testvér, szakállas, mint a többi testvér, keresztre feszítve, és nem tud mozogni, és senki nem visz neki enni. Miért nem jön el Ő is velünk enni? “, majd fürkészően feltekintett az öregemberre. Az öreg pap úgy érezte, hogy most csendben kell lennie, hagyta, hogy a csend beszéljen. „Igen, igen, ez az ő penitenciája, mert nem sepregetett úgy, ahogy kell, nem takarított megfelelően “, szólalt meg egy szerzetes, aki a közelben állt és hallotta a beszélgetést. A Csend Angyala, aki alighogy a gyerek vállára telepedett, eltűnt. „Odakerülsz te is, ha nem megfelelően dolgozol” – mondta a szerzetes hangja.         Egyszerre, így szól a történet, a jó bűn beférkőzött a gyermek szívébe. Ez volt az első lépés a menny felé, amit szeretetnek hívnak.

         Később estefelé, a kisfiú észrevétlenül beosont a kolostor konyhájába, ennivalót lopott, és anélkül, hogy bárki is észrevenné, bement a templomba és letette a kereszten függő Testvér lábához. – „Gyere, egyél! – mondta, aggódva tekintgetve jobbra-balra. Gyere, ezt senki sem tudja!” És a Testvér leereszkedett. Mosoly volt az ajkán, és a megnyugtatóan simogatta meg a kisfiú homlokát, aki nem vette észre, hogy az egész templom megtelt soha nem látott fénnyel, és az ajtók maguktól bezáródtak.

         Aztán, mintha régi-régi ismerősök lettek volna, nevetni kezdtek és tréfálkozni, ahogy még soha életében. Annyira boldog volt a kisfiú, végre talált egy barátot!

         De nem tudta, hogy fellépett a Menny második lépcsőfokára, neve: barátság.

         Ahogy teltek a napok a kolostorban, a többi testvér elkezdte egymástól kérdezgetni: Hol van a kisfiú? Mit csinál? Esténként miért hiányzik mindig közülünk? Akkor, kíváncsiságból, elindultak megkeresni az egész kolostorban. Csak a templomot nem ellenőrizték; végül oda is elértek, s akkor, meglepetésükre először nem tudták kinyitni az ajtókat. Megpróbáltak benézni a kulcslyukon keresztül, és ebben a pillanatban egy erős fény vakította el őket. Nem tudván mit kell tenniük, ott maradtak megijedve a templom vastag falainál késő éjszakáig, míg a kisfiú kijött. „Te mit csináltál odabent?”, és mint egy fekete madárraj úgy vették körül. „Nem, nem tettem semmit – mondta a kisfiú remegve. „Hazudsz! Mondd, mit csináltál?” kérdezték a dühös szerzetesek. „Ételt loptam és bevittem a Testvérnek, aki ott ül a kereszten”, mondta a gyermek megijedve. „Milyen Testvér?” kérdezték elképedve a szerzetesek. „Hát Ő, aki oda van kötözve a kereszthez, és senki nem ad neki enni.” „És mit csinált a Testvér?” kérdezték összezavarodva a szerzetesek. „Felkelt és evett” válaszolta egy szuszra a gyerek.
         És abban a pillanatban, mindenki a gyermek körül térdre esett. Nagy félelem fogta el a kolostor vénét, miután mindezt meghallotta.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2018. szeptember 6.