Önfeledten játszadoztak a padláson. Szöszike haja az arcába lógott, arca kipirult, kis keze egymás után bontogatta a meglepetésekkel teli cipős dobozokat, egy-két évvel idősebb bátyja pedig rá-rászólt, ha úgy érezte, hogy túl gyorsan bontogatja őket.

– Ne olyan gyorsan, ezt még meg sem néztük. Nézd csak, milyen érdekesek ezek a képek? – mondta. Miközben igyekezett felfedezni a fekete-fehér képeken anyukája vagy apukája arcát.

– Nem ismerem őket – szontyolodott el a szöszike hangja, – nézzük, mi van ebben a hosszúkás dobozban.

S mielőtt bátyja megakadályozhatta volna, feltépte a ragasztót a skatulyáról, és – a dobozból kigördült egy csodaszép fehér színű, lila masnival átkötött gyertya.

– Nézd csak, mutatott ujjával a gyertyára, – írás is van rajta.

Bátyja noha már elvégezte az első osztályt, döcögve kiolvasta: „Advent“.

– Advent? – kérdezte a szöszike érdeklődve. Mit jelent az, hogy advent? Bátyja sem tudta, de volt egy ötlete:

– Gyújtsuk meg!

– Itt fenn a padláson tudod, hogy nem szabad!

– Hát akkor menjünk le a teraszra. Ott van az asztalon egy tányér. Tegyük rá, s gyújtsuk meg! Ahogyan elsuhantak a konyha nyitott ajtaja előtt, édesanyjuk utánuk szólt:

– Vigyázzatok, nehogy leboruljon! Régi emlék nagyanyátoktól…

Erre még nagyobb tisztelettel tették az asztali tányérkára a gyertyát, s meggyújtották. Miközben a bél lángra kapott és csodálatos fény ragyogta be kipirult arcukat és eltöltötte a zárt teraszt, egy halk sóhajtást hallottak. Majd megszólalt – a gyertya.

„- Meggyújtottatok, s most csodálkozva néztek a lángomba. Látom rajtatok, hogy örvendtek. Ha nem égnék, akkor továbbra is abban a kartondobozban hevernék, amelyből kivettetek. De abban a dobozban semmi értelme az életemnek. Életemnek csakis akkor van értelme, ha égek.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. december 19.