A XX. század első éveiben a francia irodalom és a mozgalmas élet egy szerelmesét, neves felfedezőjét tekinthetjük a múlt század egyik legmeghatározóbb keresztény alakjának. Charles de Foucauld-t, a szerzetest, aki az algériai pusztában egymaga épített tabernákulumokat, hogy odavigye Jézust azok közé, akik nem ismerték, nem keresték; akit éppen azok a tuaregek gyilkoltak meg, akik között csöndben és imádságban kívánt élni, anélkül, hogy egyet is kereszténnyé tett volna, ebben az évben az egyház boldoggá avatja.

Az egyre gyakoribb szentté avatások sorában Foucauld atya első látásra a különös szentek kategóriájába tartozik, akik a föld végső határáig is elviszik a kereszténységet. Valóban, az ő története megismételhetetlen, a lehelet és a felüdülés ajándéka. A 30Giorni (Harminc nap) újság riportot készített Walter Kasper bíborossal, a Keresztények Egysége Pápai Tanácsa elnökével, aki többek között Charles de Foucauld-nak is régi barátja.

Ebben az évben boldoggá avatják Foucauld atyát. Éppen száz évvel ezelőtt, 1905-ben jutott el Tamanrasset-be, az algériai sivatagban kijelölt célpontjára. Kedves személyisége különleges helyet foglal el a keresztény ember, illetve a papi ember életében. Hogyan ismerte meg őt?

Kasper bíboros: Abban az időben, amikor a tübingeni egyetem teológiai karán voltam professzor, gyakran találkoztam egy papi csoporttal, akik tagjai, barátai volta a “Jesus Caritas” közösségnek. Ezek olyan papok voltak, akik Charles de Foucauld lelkiségét követték. Rendszeresen részt vettem havi összejöveteleiken, amelyek különböző programokból tevődtek össze. Életalakítás, szentírási olvasmány és meditáció, az Eucharisztia ünneplése és imádata, végül pedig egy testvéri vacsora. Charles de Foucauld alakja lebilincselő. Én is voltam Algériában, a Hoggar hegységben, ahol annak idején élt, és ott, egy egyszerű, magányos, hegyi sátorban tartottam magamnak lelkigyakorlatot. Emlékszem, minden este meglátogatott egy fürgeszemű egérke, hogy kenyeremből egy keveset vegyen. Ott, Tamanrasset-ben, de másutt is, például Názáretben, vagy itt Rómában mindig megérintett Foucauld atya Kis Testvéreinek az élete, az ő evangéliumi szegénységben, a szegények között és az Eucharisztia imádásában töltött életük. Ahhoz, hogy még jobban megértsem Foucauld atya lelkiségét, nagy segítséget jelentettek René Voillaume írásai. E spiritualitás néhány vonása belépett a Jézus Krisztusról szóló könyvembe is.

Azokban az években, amikor részt vett a “Jesus Caritas” csoport találkozóin, mi lepte meg Foucauld atyával kapcsolatban? Miért találta érdekesnek és aktuálisnak üzenetét?

Kasper bíboros: Ezekkel a papokkal a ferences nővéreknek egy Tübingen városán kívüli házában, igen szép környezetben találkoztam. Megindított a názáreti lelkiségnek az evangéliumi hitelessége, a csönd, Isten igéjének hallgatása, az Eucharisztia imádása, az élet egyszerűsége és a testvéri közösség. Később megértettem Charles de Foucauld tanúságtételének és példájának az aktualitását is a mai keresztények és általában a világban élő kereszténység számára. Számomra ő az egyik modellje annak a kereszténynek és annak az Egyháznak, amely nemcsak a Tamanrasset-ben lévő sivatagban, hanem a modern világ sivatagában él: az egyszerű keresztény jelenlét misszióján keresztül, amely az Istennel való imádságos kapcsolatban és az emberekkel való barátságban valósul meg.

A közvetlen eredményekből ítélve Foucauld atya elveszett ember volt. A pusztában töltött élete során nem voltak megtérések a tuaregek között. Mit sugall az ő életének válasza most?

Kasper bíboros: A zsidó filozófus és teológus, Martin Buber mondta, hogy az “eredmény” nem tartozik Isten nevei közé. Jézus Krisztusnak sem volt földi életében “eredménye”. Végső soron meghalt a kereszten és tanítványai, kivéve Jánost és édesanyját, Máriát, eltávolodtak tőle, elhagyták őt. Emberileg szólva Nagypéntek egy bukást jelentett. Nagypéntek tapasztalata részét képezi minden szent és minden keresztény ember életének. Ez a megállapítás nyújthat vigasztalást sok papnak, akik szenvednek a közvetlen eredmények híján, hiszen a mi nyugati világunkban – minden megtett lelkipásztori erőfeszítés ellenére – templomaink egyre üresebbek, a vasárnap és egyáltalán a társadalom egyre “kereszténytelenebb.” Sokaknak az az érzése, hogy süket füleknek prédikálunk. Ilyen nehéz helyzetben Foucauld atya példája nagy segítség lehet sok pap számára.

Milyen módon fejeződik ki ez a segítség?

Kasper bíboros: Meg kell tanulnunk, hogy nem a mi küldetésünkről van szó, hogy úgy mondjam, nem a mi missziós vállalkozásunkról, kulturális hegemóniáról, vagy egyfajta egyházi uralom kiterjesztéséről, amelynek stratégiáit a pedagógia, a pszichológia, a szervezés vagy más módszerek tökéletesítik és teszik elégségessé. Az biztos, hogy meg kell tennünk mindent, amit csak tudunk, és ezt alá kell támasztanunk modern módszerekkel is. Ám végül is Isten küldetéséről van szó, amelyet Jézus Krisztus által, a Szentlélekben hajt végre. Mi csak a befogadók vagyunk, és az eszközei annak, hogy Isten jelen kívánjon lenni. Végső soron ő az, akinek meg kell érintenie a szíveket, csak ő tudja megváltoztatni a szívet és megnyitni a szemet meg a fület. Így abban a jelenlétben, abban az imádságban, abban az egyszerű életben, szolgálatban, emberi barátságban, amelyben Charles de Foucauld a tuaregekkel élt, az Úr az, aki jelen van, és aki működik. Bíznunk kell benne, és rá kell hagynunk a döntést, hogyan, mikor és hol akar meggyőzni embereket és népet gyűjteni maga köré.

Ez volt az, amit Foucauld atya saját személyes sorsában megélt.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. december 2.