Valaha, az örökkévalóság változatlanságában, oly időben, amelynek nem volt sem kezdete, sem vége, Isten végtelen, boldogságos egységben élt az Igazsággal és a Szeretettel, a Szentháromság három Személye, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szerető társaságában.

Semmi sem hiányzott tökéletességéből, boldogságából, léte teljességéből, ezért sohasem kellett kilépnie önmagából. Ha tehát mégis úgy döntött, hogy teremt egy világot, azt nem szükségből, kötelességből vagy kényszer hatására tette, csakis szeretetből.

Miért alkotta Isten a világot? Olyasféle okból, mint amiért az embernek nehéz titkot tartania. A jót nehéz magunkban tartani. A rózsa jó, és titkát illattal mondja el. A nap jó, és titkát fénnyel, meleggel mondja el. Az ember jó, és jósága titkát a gondolkodás nyelvén mondja el. Isten azonban végtelenül jó, ezért végtelenül szeret. Miért ne engedhette volna meg, szeretete szabad fellángolásával, hogy a szeretet kiáradjon és világokat hozzon létre? Úgy is mondhatnánk, Isten nem tudta magában tartani szeretetét, s amikor kimondta, az volt a teremtés.

Kiáradt a Szeretet. Mozdult az öröklét, és szólt az időhöz: Kezdődj! Mozdult a mindenhatóság, és szólt a semmiséghez: Létezz! Mozdult a világosság, és szólt a sötétséghez: Légy világosság! Isten ujjhegyéből bolygók és világok gördültek elő. Csillagok álltak pályájukra és csillagrendszerek szóródtak az űrbe. Égitestek és naprendszerek kezdték betölteni az egeket. Beindult a világ hatalmas mozgása, amelyben bolygók bolygók mellett haladnak és naprendszerek naprendszerek mellett, szempillantásnyi fennakadás és megállás nélkül.

Miközben Isten teremtő ereje e hosszú folyamatban bontakozott, először létrejött az anyag, majd a lüktető élet és a teremtés Paradicsoma, ahol a négyágú folyam aranyban és onixban dús földeket öntözött. Végül a teremtmény, akit nem egy egyszerű „legyen” hívott életre, hanem a Szentháromság egybehangzó akarata: az első férfi és nő.

Forrás

Létrehozva 2017. november 23.