A látomásszerű történet Vlagyimir Szergejevics Szolovjov (1853–1900) orosz filozófus, teológus, költő, irodalomkritikus 1900-ban megjelent Három beszélgetés című művének részlete

Az európai politika vezetői, kik egytől egyig a hatalmas szabadkőműves testvérszövetség tagjai voltak, valami hibát vettek észre az általános végrehajtó hatalom gyakorlása körül.

A nagy üggyel-bajjal helyrezökkentett európai egység minden pillanatban felborulással fenyegetett. A Szövetségi Tanácsban, vagy az Általános Kormányban, a Comité permanent universelban egyáltalában nem honolt egységes szellem, hiszen még az sem sikerült, hogy minden vezető állást ízig-vérig beavatott szabadkőművesekkel töltsenek be.

A Kormány független tagjai egymás közt külön pártot alakítottak, s ez bizony új háború veszélyével fenyegetett.  Akkor azután a «beavatottak» elhatározták, hogy a végrehajtó hatalmat egy erre különösképen rátermett személyre ruházzák. A legfőbb jelölt a szabadkőműves rendnek egyik szavazásra nem jogosított tagja volt.

Ő volt az Eljövendő Ember. Világhírű személyiség volt ekkoriban.

A tüzérségi szakmában volt különösen járatos és világhírű tudós. Akkora vagyonra tett szert, hogy pénzügyi és katonai körökben mindenfelé a legszívesebben látott ember volt. Egy régebbi s alig kinyomozható időben megválasztása ellen komolyan felhánytorgatták azt a körülményt, hogy származását a titokzatosságnak sűrű fátyla burkolja kiismerhetetlenné.

Anyja kétes erkölcseiről volt közismert a földkerekség mindkét féltekéjén. És a legkülönfélébb személyiségű férfiak egész serege egyenlő eséllyel versengett azon, hogy önmagukat ez Eljövendő Ember atyjának tekintsék. De ez a körülmény természetesen egyáltalában nem hatott túlságosan zavarólag egy ilyen nagyon előrehaladt korban már. Ebben a korban, amely minden jegyét magán hordta annak, hogy a legutolsó korszak legyen.

Az Eljövendő Embert egyhangúlag választották meg az Európai Egyesült Államok elnökévé, mégpedig egészen élete végéig. Amikor szinte emberfölötti szépségével s ragyogó ifjúságával megjelent a tribünön, s elmondta nagyhatású beszédében a maga teljes programját, akkor a szavak lenyűgöző szépségétől s a gondolatok szárnyaló igézetétől elbűvölt hallgatóság tetszésnyilvánítása hihetetlen érzelemorkánban viharzott föl. Egyhangúlag a legmagasabb kitüntetést ruházták rá, és megválasztották Római  Császárrá.

A kongresszust általános ujjongás közt fejezték be. A nagy Megválasztott ekkor manifesztumot bocsájtott ki, amely így kezdődött :

«Földkerekség népei! Az én békémet adom nektek!…» és ezekkel a szavakkal fejeződött be:

«…Földkerekség népei! A fogadalmat beteljesítettem! Az örök világbékét biztosítottam. Minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy ezt a békét megzavarja, menten legyőzhetetlen ellenállásra lel. Mostantól fogva ugyanis a Földön csak egyetlen központi hatalom van, amely minden más hatalomnál erősebb, legyen bár az akár valamely közösségé, akár egyeseké. E senkitől és semmitől le nem győzhető és mindent túlszárnyaló hatalom pedig nálam van. Nálam, aki Európának a legszélesebb hatalmi körrel felruházott Kiválasztottja vagyok. Nálam, aki mindenek fölött álló erejű Császár vagyok. A nemzetközi népjog most végre elnyerte az eddig hiányzó szentesítését. Mától kezdve pedig egyetlen állam se merészeljen «háborút» mondani akkor, amikor én «békét» mondok. Földkerekség népei – békesség veletek!»

A manifesztumnak megvolt a kívánt hatása. Európán kivül mindenfelé, főleg Amerikában, erős imperialista pártok alakultak, amelyek rábírták az államokat arra, hogy bizonyos különféle föltételek mellett az Európai Egyesült Államokkal egyesüljenek a Római Császár legfőbb fönnhatósága alatt.

Csak itt-ott, Ázsiában meg Afrikában maradtak fenn még független törzsek és uralkodók. A Császár ekkor nekilátott, és egy nem túlságosan nagy, de alaposan kiválogatott hadsereget állított össze, amely orosz, német, lengyel, magyar és török hadosztályokból állott. Ezzel a hadsereggel Kelet-Ázsiától egészen Marokkóig vezetett hadjáratot, és nem is túlságos vérontás árán meghódolásra kényszerített minden ellenálló törzset s uralkodót.

A két világrész minden részére odaállította a maga helytartóit. Ezek európai műveltségű és neki alázatosan engedelmes bennszülött parancsnokok voltak. Az összes pogány országokban az ámuló és valósággal megbabonázott lakosság őt csak legfőbb istenségnek hívta. Egy esztendő leforgása alatt létrejött a szó legszorosabb és legigazibb értelmében vett világmonarchia. A háború hajtásait gyökerestül kiirtották. Az általános Békeliga utolsó ízben ülésezett még, de akkor is egy lelkendező panegírikumot szerkesztettek ott meg a nagy Békeszervezőről, és végül is a Liga befejezettnek nyilvánította működését, mert immáron fölöslegessé vált.

A Római és Világcsászár az uralkodása következő évében újabb manifesztumot bocsátott ki :

«Földkerekség népei! Békét ígértem nektek és meg is adtam nektek azt. Ám a béke csak a jólétben szép. Ha a világban a szegénység gondjai komorlanak, bizony nem örül senki a békének. Jöjjetek hát most hozzám mindnyájan, akik éheztek és szomjúhoztok, és én megenyhítlek és fölüdítlek titeket!…»

Azután egy nagyon egyszerű és mindent átfogó társadalmi reformot hirdetett ki, amelyre már a könyvében is utalt régebben, és amely már akkoriban is minden tiszteletreméltó és józanul gondolkodó lelket megragadott. Most pedig, mivel az ő kezében összpontosult egyrészt az egész világnak pénzügye, másrészt pedig egy roppant vagyon óriási kincse, könnyűszerrel meg tudta valósítani ezeket a reformokat a szegények szája íze szerint anélkül, hogy ugyanakkor a gazdagok ezt egyáltalában megérezték volna. Most azután kezdetét vette az, hogy mindenki a maga tevékenysége szerint kapta meg jutalmát, és minden tehetséget a maga munkája és érdeme szerint értékeltek.

A Földnek ez az új Uralkodója mindenekelőtt részvétteljes emberbarát volt. Ám  nemcsak emberbarát,  hanem őszinte állatbarát  is. Vegetáriánus volt, megtiltotta a viviszekciót, és a vágóhidakat a legszigorúbb ellenőrzés alá rendelte. Az állatvédő egyesületeket pedig mindenáron megkövetelte.

Fontosabb volt ennél azonban az egész emberiség alapvető egyenlőségének, mégpedig a jóllakottság egyenlőségének megállapítása. Ez uralkodásának második esztendejében történt. Ezáltal a társadalomgazdasági kérdés végérvényesen megoldást nyert.

Mivel azonban a jóllakottság az éhesnek a fő érdeke, azért a jóllakott még föltétlenül majd valami mást is kíván. Hiszen az állatok is, ha jóllaktak, nemcsak alusznak, anem játszani is szoktak. Még inkább áll ez azonban az emberekre, akik a panem után mindig circensest kívántak. A császári Übermensch nagyon jól tudta, mire van szüksége a nagy tömegnek.

Ekkoriban jött hozzá Rómába messze Keletről egy nagy Mágus. Különös legendák felhője lengte körül. A híresztelések szerint – melyeket az új-buddhisták terjesztettek el róla – isteni származású volt, Szuríja napistennek s egy folyami nimfának a fia. A mágusnak neve Apollonius volt. Kétségkívül zseniális ember. Félig ázsiai, félig európai. Valósággal olyan volt, mint egy katolikus püspök, csakhogy igazán in partibus infidelium.

Csodás arányossággal párosult benne a legutóbbi események fölött való abszolút uralom a nyugati tudományos technika felhasználásával. Ismerte mindazt, amit Kelet hagyományos misztikuma jelentőségesen s finoman magába ölel. De ahhoz is megvolt a képessége, hogy ezt azután fel is használja. E képességek eredményei pedig csodálatot szoktak kelteni.

Apollonius megszerezte magának pl. azt a félig tudományos, félig mágikus ügyességet is, hogy egyetlen akaratával a légköri villamosságot magához vonzza s levezesse. A nép természetesen majd azt meséli, hogy a tüzet is le tudja hozni az égből. A népnek képzelőtehetségét ugyanis különféle hallatlan csodadolgokkal felajzotta, de ugyanakkor, legalább egyelőre, semmiféle célokra nem élt vissza ezzel a hatalmával.

Ez az ember jött el tehát a nagy Császárhoz.

Tiszteli a Császárt úgy, mint az Isten igazi Fiát, és megmagyarázta neki, hogy Kelet titokzatos írásaiban közvetlen utalásokat lelt a Császárra vonatkozólag, mint aki a világ utolsó Megváltója s Megmentője. Ezért tehát hajlandó arra, hogy egész tudását, képességét s művészetét a Császár szolgálatába állítsa.

A Császár el volt ragadtatva Apolloniustól. Ügy is fogadta, mint valami égből szállt ajándékot. Magas méltóságra emelte s többé nem is válik meg tőle. A Föld népei, kiket új uralkodójuk csupa jótéteményekkel áraszt el, a népek békéjén és éhségüknek csillapításán kívül még azt a lehetőséget is megkapják, hogy állandóan mulathatnak s gyönyörködhetnek a legámulatraméltóbb csodákban és csodajelekben.

Így végződött az emberfölötti Ember uralmának harmadik esztendeje.

A politikai és a szociális kérdések ily szerencsés megoldása után a vallási kérdés jött sorra.

A Császár maga kezdeményezte. Főképp a kereszténységre vonatkozólag. Ebben az időben ugyanis a kereszténység oly helyzetben volt, hogy híveinek száma nagyon megcsappant. Az egész földön mindössze csak 45 millió keresztény volt. Ezek azonban erkölcsileg annyira meg voltak izmosodva s minőségileg annyit jelentettek, hogy jóval fölértek a számbeli veszteséggel.

Azok az emberek, akiknek a kereszténységgel nem volt meg a szellemi kapcsolatuk, nem is számítottak keresztényeknek. A különféle felekezetek híveinek száma szintén ily módon csappant meg. Így tehát a köztük lévő régi számarány most is megvolt. A köztük dúló ellenségeskedés helyébe ugyan nem lépett teljes megbékülés, de az érzelmek már megszelídültek s annyira-amennyire elcsitultak. A köztük élesen metsző ellentétek elvesztették előbbi érdességüket.

A pápaságot már régen elzavarták Rómából. Sok ide-oda hurcolkodás után végül is azzal a feltétellel kapott a pápa Szentpéterváron menhelyet, hogy mindenféle propagandától teljesen tartózkodnia kell mind Szentpéterváron, mind pedig az ország többi részén. Ebből azután az következett, hogy a pápaság Oroszországban jelentéktelenné fakult.

A Bíborosi Kollégium és a Szent Offícium lényeges és szükséges alkatrészeinek megváltoztatása nélkül a tevékenységét kénytelen volt inkább szellemi s lelki részre áttenni. A pompás szertartásokat is a legkisebb részre kellett leszorítani. Néhány jellegzetes szokáson formailag ugyan nem változtattak, azonban magától vált mindez fölöslegessé és hasznavehetetlenné.

Másutt, különösen Észak-Amerikában akadt még számos képviselője a katolikus hierarchiának. Ezek erős kézzel és lankadatlan energiával független állásukban még sokkal erősebben tartottak ki a katolikus Egyház egységében, és megőrizték annak nemzetfeletti és kozmopolita jellegét.

A protestantizmus élén még akkor is Németország állott. Különösen amikor az anglikán egyház tetemes része a katolikus Egyházzal egyesült. A protestáns egyház radikális és tagadó irányzatának követői nyíltan hirdették a vallási közönyösséget. Vagy egyszerűen hitetlenekké lettek. A lutheri felekezetben csak az igazán hívők maradtak vissza. Élükön is olyan emberek állottak, kiknek általános tudása mélységes vallásossággal egyesült. Ezek még inkább azon voltak, hogy az igazi őskereszténységnek élő mását újra föltámasszák.

Az orosz orthodox pravoszláv egyház is elvesztette látszólagos hívőinek millióit, amikor a politikai események megfosztották hivatalos állásától s államegyházi jellegétől. Ugyanekkor azonban az az öröm érte, hogy a sztárovjerciknek, az ún. óhitűeknek legjobbjaival és a pozitív vallásos irány számos szektájával egyesülhetett. Ez a megújult egyház szépen növekedett. Nem ugyan hívőinek száma szerint, hanem szellemének erejével, amely legjobban kifejezésre jutott a néppel s a társaságban egyre szaporodó alantas szektákkal vívott belső harcokban. Ezek ugyanis a démoni s ördögi elemektől egyáltalában nem voltak idegenek.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. november 22.