Katolikus Válasz: A magyar püspökök egyike nemrég azt mondta, levélben fogja kérni Ferenc pápától, hogy engedélyezze a latin egyházban a “viri probati” (“kipróbált férfiak”) pappá szentelését. Ez vitát indított el a magyar katolikus egyházban erről a témáról, és más lehetséges megoldásokról – beleértve a kötelező cölibátus eltörlését – a nyugati világban jellemző paphiányra. Ön szerint megtörténik az hamarosan a latin egyházban, hogy “viri probati”-ból papok lesznek? Lehet a keleti katolikus, vagy akár még az ortodox gyakorlat is minta a latin egyház számára?

A kötelező papi cölibátus bármiféle lazítása jó megoldás a paphiányra a Nyugaton? Mi a fő oka a csökkenésnek a papi hivatások számában a Nyugaton, és ön milyen megoldást javasolna erre a problémára?

Raymond Burke: Nem, nem számítok semmilyen változásra az Egyház papi cölibátussal kapcsolatos gyakorlatában, mivel az Krisztus, a Legfőbb Pap példájában gyökerezik, akinek személyében a felszentelt pap cselekszik. Azt remélem, hogy kizárólag a viri probati lesz felszentelve – abban az értelemben, ahogyan Római Szent Kelemen először használta ezt a kifejezést: vagyis azok a férfiak, akik a szemináriumi formálás egy megfelelő időszakán keresztül bizonyítottak. Nem számítok a viri probati felszentelésére a római katolikus egyházban az erényesnek bizonyult nős férfiak értelmében, ahogyan a kifejezést jelenleg használják.

A keleti egyházak papi cölibátussal kapcsolatos gyakorlatát alaposan és mélyen meg kell értenünk. Az nem jelent érvet a latin egyház gyakorlatának megváltoztatására. A papi cölibátussal kapcsolatos gyakorlat lazítása nem fogja megnövelni a hivatások számát. A papi hivatás válasz egy olyan isteni hívásra, ami magába foglalja a cölibátus, vagyis az életreszóló önmegtartóztatás kegyelmét.

A papi hivatásokra érkező válaszok hiányát a korunkban a hit elvesztése, és a fiatalok hitbeli képzésének hiánya okozza. Isten bizonyosan elegendő számú fiatal férfit hív az Egyháza szolgálatára. Annak a kultúrának a világiassága, amelyben élünk, megnehezíti egy férfi számára, hogy meghallja a hívást.

Emellett a családok, a plébániai papok, és a többi keresztény kudarca a papi hivatások támogatásában is megfosztja azokat, akik hívást kapnak, az alapvető segítségtől a hívás megértésében és megválaszolásában.

Katolikus Válasz: Egy interjúban egy másik magyar püspök úgy értelmezte az Amoris Laetitiát, hogy az lehetőséget ad a pásztoroknak egy “belső fórumon” úgy dönteni, hogy egy polgárilag újraházasodott személy részesedhessen a szentségekben, abban a ritka esetben, ha a személy első házassága valóban érvénytelen volt, de azt nem lehetett – vagy nem lehetne – bizonyítani az érvénytelenséget vizsgáló egyházi bíróság előtt (pl. tanúk hiánya miatt).

Valóban vannak olyan esetek, amikor egy gyóntató el tud jutni arra az erkölcsi bizonyosságra, ami a házasság érvénytelenségének kimondásához szükséges, miközben egy egyházi bíróság nem? Egyetért azzal, hogy ilyen esetben a belső fórum jogosan elismerheti az első házasság érvénytelenségét, és hozzáférést adhat a szentségekhez?

Raymond Burke: Ilyen esetek nem léteznek. Egyetlen papnak sem áll hatalmában egy házasságot semmisnek nyilvánítani a belső fórumon. A házasság egy nyilvános életállapot az Egyházban, és a házasság semmiségének vádjával kapcsolatos ítéletet az Egyház hosszú ideje fennálló gyakorlatának megfelelően kell meghozni. Ha egy bírói kollégium egy házassági bíróságon nem képes erkölcsi bizonyosságra jutni a házasság semmisségével kapcsolatban a semmiségi kereset gondos és alapos vizsgálata után, hogyan lehetne képes egyetlen pap ilyen ítéletet hozni, ami pedig a kérdéses lélek örök üdvösségével függ össze?

Az egyetlen eset, amikor egy pap egy rendezetlen együttélésben lévő személyt a bűnbánat szentsége és az Oltáriszentség vételéhez engedhet, egy olyan pár esete, akik vállalják, hogy “testvérként és nővérként” élnek, vagyis tiszteletben tartják azt a házasságot, ami köti őket, azzal, hogy nem élnek házastársaknak megfelelően egy másik személlyel. Még ilyenkor is, a papnak ragaszkodnia kellene ahhoz, hogy az önmegtartóztatásban élő pár a szentségeket olyan helyen fogadja, ahol nem ismerik jól őket, nehogy más hívek arra a vélekedésre jussanak, hogy a rendezetlen együttélésben lévő személyek részesülhetnek a szentségekben.

Katolikus Válasz: Rengeteg szó esik a “megkülönböztetésről”, amit egy személynek abban a folyamatban kell alkalmaznia, amiben döntést hoz egy erkölcsi vagy lelkipásztori szituációban. Ön szerint mit jelent a valódi megkülönböztetés? Nem érzi úgy, hogy széles körben visszaélnek e kifejezés használatával, hogy elhajlást és bűnt igazoljanak vele?

Raymond Burke: A megkülönböztetés azt jelenti, hogy törekszem rá, hogy megismerjem Isten akaratát az életemben. Ilyen módon azt jelenti, hogy gondosan tanulmányozom azt, amire Isten az Egyházban tanít minket, és hithűen alkalmazom azt az életemre.

A megkülönböztetés nem dönt arról, mi a jó és mi a rossz, hanem arra vezeti a személyt, hogy a lehető legteljesebben tájékozódjon annak érdekében, hogy egy bizonyos kérdésben helyes ítéletet hozhasson, vagyis hogy annak az igazságnak megfelelően cselekedhessen, amit Isten a szívébe vagy lelkiismeretébe írt.

Katolikus Válasz: Bizonyos körökben önt rendszeresen bírálják a díszes liturgikus ruhák miatt, amiket a szentmiséken használ. Hogyan válaszolna olyasvalakinek, aki szerint az ön gyakorlata megsérti a keresztény egyszerűség erkölcsi kötelezettségét, vagy ellentmondásban van a “szegény Egyház a szegényeknek” víziójával, amit Ferenc pápa igyekszik megvalósítani?

Raymond Burke: Amikor Mária megkente a mi Urunk lábait Betániában, iskarióti Júdás volt az, aki bírálta őt, amiért olyan drága kenetet használt a mi Urunk tiszteletére (vö. Ján 12,4-5). A mi Urunk válasza a bírálatra megtanít minket az Isten iránti hódolatunk valódi jelentésére, és annak okára, miért követeli meg tőlünk a legjobbat, amit csak felajánlani tudunk: “Szegények mindig vannak veletek, de én nem leszek mindig veletek” (Jn 12,8).

A lélek igazi szegénysége, ahogy azt a nyolc boldogságban halljuk, annak felismerését jelenti, hogy minden ami vagyok és minden amim van, Isten ajándéka és az Ő mérhetetlen és szüntelen szeretetétől függ, és ez arra vezet minket, hogy az Istenhez illő válaszunkban, ami az isteni liturgia, azt használjuk, ami a legjobb, legigazabb, és legszebb. Egy templomépület és berendezési tárgyai, a szakrális öltözetek, edények és vásznak, és a liturgia alatt alkalmazott szakrális zene szépségének semmi köze hozzám vagy bármelyik paphoz, hanem az teljesen Krisztushoz, a mi Urunkhoz és Megváltónkhoz tartozik, aki szentségileg cselekszik, hogy megszenteljen minket. Mindannak a szépsége, amit a szent liturgiában használunk, valójában elvonja a figyelmünket a világi valóságokról, azért, hogy abba a mennyei valóságba emeljen minket, ami a szemünk előtt zajlik.

A pap öltözete valójában a legnagyobb alázat megnyilvánulása, mivel hagyja magát beborítani annak jeleivel, hogy nem ő az, aki a szent liturgiában cselekszik, hanem Krisztus cselekszik rajta keresztül. Ahogy Szent II. János Pál pápa tanította, hűen az Egyház állandó tanításához, a pap a szentmisén a hangját és a teljes személyét Krisztus rendelkezésére bocsátja, aki szentségileg jelenvalóvá teszi az Ő áldozatát a Kálvárián, és annak semmihez sem mérhető gyümölcsét: a Testét, a Vérét, a Lelkét és Istenségét, a mi földi zarándoklatunk Mennyei Kenyereként.

Az interjú elolvasható itt.

Létrehozva 2017. szeptember 16.