„Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha.” (1Kor 13,7-8a)

Ma egy kicsit másként akarok a szeretetre nézni. Olykor előfordul, hogy lelkem belső csendjében a szeretettel foglalkozom, ilyenkor többnyire azt keresem, mit kapok tőle.

Szívem kis csészéjét odanyújtom annak, akit szerelemmel szeretek: „Kérlek szépen, töltsd tele. Tegyél valamit, amitől érezhetem, hogy én vagyok a legfontosabb, legkülönlegesebb nő a világon.”

Majd odanyújtom a gyermekeimnek: „Kérlek szépen, töltsétek tele. Viselkedjetek ma úgy, hogy azt érezzem, jó anya vagyok, tegyetek valamit, amitől büszke lehetek.”

Aztán odanyújtom a munkatársaimnak: „Kérlek, töltsétek meg az üres helyeket a lelkemben. Nyújtsatok valamit, amitől fontosabbnak érezhetem magam.”

Egy akármilyen szerda reggel talán kevéssé alkalmas az ilyen töprengésekre. De így az újesztendő közeledtével talán épp ezen a szerda reggelen kell megnyomnom az újraindítás gombot gyakran törékeny szívemen. Bonyolult dolog a szeretet. Isten úgy alkotta szívünket, hogy sóvárogjon a szeretet után. Kijelentette róla, hogy nagyobb a reménynél, és nagyobb a hitnél is.

Elképesztő.

Azt is mondja, hogy nem szűnik meg soha. Szívem csendjébe belecsikordul az a félmondat az 1Kor 13-ból. Újra meg újra tapasztalom, hogy megszűnik a szeretet. Vagy mégsem?

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. január 10.