A kislány épp egy almát színezett ki a papírlapon, nyelvét kidugva igyekezett a vonalon belül maradni. Anyja az üvegajtó mögül figyelte, szemei égtek a kialvatlanságtól és a sírástól.

– Azt mondod, hogy a lányom meg fog halni? – suttogta.
– Sajnos igen. A leukémia egy ritka típusában szenved, nem tudjuk meggyógyítani. – felelte az orvos, aki az asszony mellett állt. Hatvanas évei végén járt már és szívét összeszorította a fájdalom, ismerte Zsuzsát születése óta, a keresztlánya volt.

Pályafutása során nem először gondolta, hogy nincs Isten, ha egy gyermeknek meg kell halnia.
– Zsuzsi, én nem tudom mit is mondhatnék…- nap, mint nap közli súlyos betegekkel, hogy utolsó perceiket élik, de most először kellett ezt egy közeli baráttal megtennie.
– Mentsd meg a lányomat, Józsi bácsi! – a nő hangja elcsuklott – Mentsd meg nekem, nincs másom csak ő! – egész testét rázta az elfojtott zokogás.

Zsuzsi két éve vesztette el a férjét és a nagyobbik fiát egy autóbalesetben. Épp, hogy talpra állt máris itt a következő csapás. Ugyan mit is mondhatna.

– Mennem kell, Zsuzsikám!
– Miért én, kereszt apu? Mit vétettem én az Úristennek, hogy ennyire megbüntet?

Az orvos nem válaszolt, halkan kiment a megfigyelőből.

Zsuzsa letörölte a könnyeit és mosolyt erőltetett az arcára, nem akart ráijeszteni Izára. Még nem döntötte el, hogy elmondja-e a kislánynak a szörnyű igazságot. Végül is még csak öt éves, talán fel sem fogná.

Iza felkapta a fejét, amint nyílt az ajtó, arcocskája sovány volt, bőre fehér, szemei körül vörös karikák. Már nem volt haja, a sugárkezeléstől mind kihullott, akárcsak a szemöldöke és a szempillája. Az utóbbi hónapok kálváriája erősen megviselte a szervezetét, most mégis izgatottan ugrott fel.
– Anya! – kiáltotta – Hoztál nekem édességet?
– Tudod, hogy nem szabad kis szívem! Csak, amit a doktor bácsi enged!
– Aaaaj, de ő nem enged semmit! – duzzogott
– Be kell tartani az előírásokat! Különben nem fogsz meggyógyulni! – a nyilvánvaló
hazugságtól émelygett, de úgy döntött Izabella nem tudhatja meg az igazat. Nem engedi, hogy a kislánya az élete utolsó napjait rettegéssel és egy ismeretlen fogalom értelmezésével töltse.

Még talán három hónapja van hátra, arra gondolt, hogy hazaviszi.
– Mond csak, Iza! – kezdte – Mi lenne, ha hazamennénk?
– Lehet? – a kislány arcán felragyogott egy mosoly – Köszönöm, anyukám. – anyja nyakába ugrott és szorosan ölelte.

Zsuzsának majd megszakadt a szíve, nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Miért sírsz anya?
– Mert annyira szeretlek! – tört ki belőle – Mert annyira boldog vagyok, hogy vagy nekem!

Bár nem ment könnyen, de sikerült rávennie a keresztapját, hogy hazaengedje Izát. Kikötötte, hogy hetente egyszer visszamennek, ellenőrzésre és mindent szigorúan betartanak, a kislány alig bírt magával, annyira örült a szabadulásnak.

Egész úton hazáig csacsogott.
– Mennem kell óvodába, anya?
– Nem! Nem kell menned, most itthon leszünk ketten, és azt csinálunk, amit csak akarsz!
– Jaj, de jó! Menjünk állatkertbe, meg vidámparkba, meg cirkuszba…- sorolta és

Bizony, a felsorolás végeláthatatlan volt. Zsuzsa nem bánta. Az idők végezetéig elhallgatta volna ezt az üde hangocskát.
Ahogy bekanyarodtak a főútról a faluba meglátta a templomot, Iza felkiáltott.
– Anyukám, elmegyünk a templomba?

Zsuzsa nem tudta, hogy mit is feleljen. Amikor még Zoli és Dani éltek rendszeresen jártak templomba, Istenfélő család volt az övék generációk óta. Amikor a férjét és a fiát temették valami kétség férkőzött a szívébe. Akkor még nem tudott ennek hangot adni, ugyanúgy eljártak a kislánnyal a templomba, de már nem érezte magához olyan közel Istent. Az igazat megvallva egyáltalán nem érezte. Amikor azután kiderült Iza súlyos betegsége végképp elöntötte a keserűség, nem tudta kit, vagy mit okolhatna. Elfordult tőle az Isten, ha ugyan van egyáltalán!

Sándor atya, a lelkész figyelemmel kísérte az asszony változását, próbált is közbeavatkozni, de Zsuzsa elhárította a segítséget. Egy idő után már nem mentek el a misére, Iza kérdéseire mindig kitalált valami jó okot, később erre sem volt szükség, a kislány nem jött haza a kórházból.

Egyik vasárnap, úgy három hete a pap beállított Zsuzsához, amikor épp a lányához készült.
– Szervusz, Zsuzsa! Nem voltál istentiszteleten, régóta nem látlak a templomban.
– Dicsértessék, atyám! Ne haragudjon rám, de most nagyon sietek Izushoz a kórházba, nincs időm beszélgetni.

Próbálta lerázni az atyát, de az kitartóan ostromolta a miértekkel, végül Zsuzsa kifakadt.
– Milyen Istenhez fohászkodjak, atyám? Milyen Isten az, aki elvette a férjemet és a fiamat? Aki most a lányomat is el akarja venni tőlem?
– Megingott a hited. Én megértelek. De hidd el az Isten jó és igazságos…
– Nincs igazság, atyám! Maga ezt nem értheti! Nem maga temette el a gyermekét és a férjét. És nem a maga lánya fekszik most a kórházban egy halálos kórral küzdve!

Zsuzsa hangja jeges volt és durva, az atya szomorú arccal távozott.
Így visszagondolva az esetre az asszonyt szégyen fogta el, a tisztelet maréknyi szikrája égett a szívében az egyház iránt. De hite az már nem volt.
– Kicsim, te el akarsz menni a templomba? – kérdezte a lányát figyelve a visszapillantó tükörben.
– Igen! Szeretnék imádkozni, hogy mielőbb gyógyuljak meg!
– Akkor vasárnap elmegyünk.

Zsuzsa örült annak, hogy a lányában ennyi remény, kedvesség és hit lakozik, de a gyomra görcsbe szorult a gondolatra, hogy ezek bizony életlen fegyverek a halállal szemben.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. december 17.