„Az emberi értelem tervezget, de az Úr adja meg, hogy mit mond a nyelv.” (Péld 16,1)

„Én is szeretnék szövegkönyvet kapni”, vallotta be kislányom, mialatt a színházterem bejáratánál álltunk, és néztük a gyerekek színpadig kígyózó sorát.

Vándortársulat érkezett a városunkba, és a helybéli gyerekeket kérték fel, hogy segítsenek egy musical színrevitelében.

Nem volt felső határa a kórustagok számának, minden színészpalánta, aki elmerészkedett a meghallgatásra, helyet fog kapni a színpadon. Ám az én tízévesem nem elégedett meg néhány tánclépéssel, énekléssel. Szöveggel rendelkező szereplő akart lenni.

A legjobbakat kívántam a kislányomnak, és megígértem, hogy a parkolóban fogok várni, míg vége lesz a meghallgatásnak. Reményteljes mosolyt villantott rám, és beállt a sor végére.

Ahogy búcsút intettem neki, eszembe jutott, hogy igazából én is olyan vagyok, mint ő. Lehet, sosem állok kivilágított színpadon, de ezen a másikon, amit életnek nevezünk, én is szeretem, ha van szövegkönyvem.

A szövegkönyv biztonságot ad. Ha követjük a leírtakat, pontosan tudjuk, mit kell mondanunk vagy tennünk. Elég eljátszanunk a szerepet, kibillenés nélkül megtartani az egyensúlyt.

A szövegkönyv csökkenti a kockázatot. Ha tudjuk előre, mi történik, nem aggódunk, hogy valami váratlanul vagy készületlenül ér. A szövegkönyv jóleső érzést ad. Ha tudjuk a szerepünket, nem kell meglepő fordulatoktól, hirtelen színváltástól tartanunk.

Kislányom vágya teljesült. Büszke kísérője lett az egyik fontosabb szereplőnek, szövegkönyvet kapott sárgával kiemelt, megtanulnivaló mondatokkal.

Le nem tette volna a szövegkönyvet egész héten. Szorgalmasan és elragadtatással ismételte a mondatait. Aztán eljött a nagy nap – és megtanulhattuk, hogy még a legjobb történetek is el tudnak térni a szövegkönyvtől.

Az utolsó jelenetig minden rendben zajlott. A díszletek csodaszépek, a szereplők szórakoztatóak, a történet érdekfeszítő volt.
De ahogy a tánckar megtöltötte a színpadot az utolsó ének előtt, a reflektorok pislákolni kezdtek, a hangerősítő recsegett-ropogott. A színpad elsötétedett, a legkisebbek nyafogni kezdtek.

A súgó belezavarodott a súgásba, a tánckar nem volt hajlandó sötétben táncolni, a nézők zavartan várták valami lezárását az előadásnak.

Néhány gyermek megpróbálta betanult szövegével túlkiabálni a ricsajt, de a káoszban, a hangzavarban értelmüket vesztették a szövegkönyvet követő mondatok.

Talán ismered ezt az érzést. Talán az életed nem a tervek szerint alakult. Talán mindent megtettél a siker érdekében, mégis elbuktál.

Talán büszke voltál rá, hogy mindent gondosan előkészítettél, és valami váratlan esemény keresztülhúzta a számításaidat.
És talán, mint a kis színészpalánták, te is úgy érzed, hogy a szövegkönyv értelmét vesztette.

Elmondjam, mi lett az áramszünetes előadás vége?

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. szeptember 20.