A könyvismertetést írta: Kocsis Tamás

Témák: ateizmus, egyház, erkölcs, evangélium, fogyasztás, gazdaság, hitelesség, kapitalizmus, katolikus, kereszténység, konformizálódás, materializmus, módszertan, pénz, relativizmus, stratégia, társadalom, tudomány, USA, vallás

A fogyasztói társadalommal való ismerkedéshez – jóllehet hamisítatlan amerikai találmány – ma már nem kell sokat utaznunk: elég valamely szupermarketben hömpölygő tömegbe keverednünk, sétálgatnunk egy forgalmasabb utcán vagy lehuppannunk a naphosszat kékesen villódzó képernyő elé. Talán csak teljesen süketen és vakon lehetünk abban a “szerencsétlen” helyzetben, hogy Gazdaságkorunk modern evangéliuma nem juthat el hozzánk akadálytalanul. A minden csatornából ömlő üzenet lényege ennyi: fogyassz, s a paradicsomba jutsz! Ám a bűbájos szirénkórus tudatbódító dallamai közé egy jezsuita érces hangja reccsen; s azt mondja: “Nem!“

Csakugyan, John Francis Kavanaugh könyvének “piacra dobása” igencsak udvariatlan lépésnek tekinthető, hiszen a keresztény evangélium hamisítatlan üzenete – mint a történelemben már oly sokszor – valóságos felforgatás a mindennapjainkat oly mélyen átitató anyagias gondolkodás szempontjából. Szerencsére az írás nem teljesen pusztába kiáltott szó, hiszen az 1981-es első amerikai megjelenés után tíz évvel – némileg átdolgozott formában – kerülhetett forgalomba a második kiadás, s 1999-ben már ez is hatodik újranyomásban láthatott napvilágot. E siker – a “fogyasztói kultúra” központjáról és őshazájáról lévén szó – feltétlenül reménykeltő és figyelemre méltó. S ha 1981-ben – az akkori Magyarország gazdasági-politikai rendszere iránti beállítottságunktól függően – még értetlenséggel vagy kárörömmel viszonyultunk volna az írás első harmadának vadkapitalizmust illető kritikájához, úgy manapság már magunk is a saját bőrünkön tapasztalhatjuk az itt kifejtett gondolatok mély igazságát.

Kavanaugh kritikájának és javaslatainak legfőbb ereje alighanem abban rejlik, hogy számára a teljes emberi személy jelent kiindulópontot, s erre építi átfogó társadalmi-gazdasági elemzését. Probléma akkor keletkezik, ha az emberi személy kibontakozása szisztematikusan ellehetetlenül. A bírálat középpontjában az Áruforma (Commodity Form) áll, amellyel a szerző napjaink materiális gondolkodásmódjára utal. Ennek “kiemelkedő értékeit a termelés, az értékesítés és a fogyasztás jelentik. Ezen értékek mintegy morális lencseként szolgálnak, s arra kondicionálnak bennünket, hogy ezen keresztül tekintsünk saját értékünkre és jelentőségünkre. Ám mindez nemcsak saját önbecsülésünket érinti mélyen, hanem az emberi viselkedés alakulását (a manipuláció és az agresszió irányába), az emberi tudást (a számszerűsítés, a megfigyelés és a mérés irányába), valamint az emberi érzelmeket (a tartalmatlanság és a gépies szexualitás irányába)“. (32. o.)

A fentieknek megfelelően manapság az élet minden területén a versenyképesség a döntő. A családban ki kell érdemelni a szeretetet, az oktatásban kizárólag számszerűsített osztályzatok és versenypozíciók alapján értékelnek, a hitközségben pedig az áldozók száma és a begyűjtött adomány nagysága a mérce (32. o.). S miért lenne más a helyzet a munkaerőpiacon, az ember teljességéhez oly nélkülözhetetlen munkával kapcsolatban? “Vajon el tudom adni magam? Meg fognak vásárolni engem? A legfiatalabb kortól kezdve diplomákat, szakképesítéseket, adottságokat és szerepeket sorakoztatunk fel, amelyek mintegy biztosítékként szolgálnak saját termékünk és személyiségünk értékcsökkenésével szemben. Ha nem vagy jövedelmező, akkor haszontalan és értéktelen vagy. Legyél bár pénztelen szegény vagy éhező bengáli, kivégzésére várakozó bűnelkövető vagy alkalmatlankodó öthónapos magzat: nemkívánatos vagy. Az a válság, amellyel a gyermekek néznek szembe midőn kicserélésükkel ijesztgetik őket, csupán az első figyelmeztetés arra a megalázó létformára, amelyben produktív korszakuk múltán oly sok idős nyugdíjasunk törődik bele az értéktelenség és a kiselejtezettség tudatába.” (33. o.)

Ám az Áruforma logikája nemcsak az ember munkaerőként jelentkező “kínálati oldalát” határozza meg, hanem “keresletét” is döntően befolyásolja. “Illúzió áldozatai vagyunk, mert abba a hitbe ringatnak bennünket, hogy elvek irányítanak, nem pedig a profit. Ám ha mind közösségként, mind egyénként őszinték lennénk önmagunkhoz, akkor beismerhetnénk, hogy valójában az áru-erkölcs kívánalmai szerint élünk. Piacképes dolgokat fogyasztunk, s piacképességünk vásárlóerőnk függvénye. »Az vagy, amit megeszel.« »A több jobb.« »Miről árulkodik a kocsid?« Ötleteket, ócska élelmiszert, híreket, a legújabb felesleges műanyag bigyót vagy éppen más személyeket fogyasztunk. Gyakorlatilag bármi eladható, amire mesterségesen szükséglet teremthető, majd pedig azonosítható egy piacképes áruval.” (34. o.)

Mindez azonban merő hazugság, hiszen “a barátság, a meghittség, a szeretet, az önérzet, a boldogság és az öröm jelentik vásárlásunk és fogyasztásunk valódi célját, sokkal inkább mint az ezeket ígérő és a nevükben fellépő tubusok, palackok, Cadillacek és Buickok. S mivel e legmélyebb emberi remények egyike sem elégíthető ki valamiféle termékkel, ezért a termékek fogyasztásából sohasem elég“. (34. o.) A gazdaság tehát szakadatlan burjánzásra ítéltetett, megtévedt lelkünk pedig minden gazdasági növekedésre utaló jel hallatán ünnepel. Az Áruforma mókuskereke azonban helyben pörög, s szó sincs arról, hogy arcunk verejtéke emberi céljaink megvalósulását szolgálná, hiszen ahol “az Áruforma értékrendje teljes uralomra jut, ott a fogyasztás óhatatlanul fontosabbá válik magánál az életnél” (35. o.).

S miért épp a társadalomtudomány világa volna mentes ettől az értékrendtől? A tudományos tevékenységhez oly nélkülözhetetlen megismerésről kiderül, hogy az “olyan modellekké és mintákká forgácsolódott szét, amelyek leginkább tárgyak és árucikkek megismerésére alkalmasak” (38. o.). Ám az igazán nagy probléma akkor keletkezik, amikor ez a dologszerű megismerési forma (thing-like knowing) válik a másokról és önmagunkról szerzett megbízható ismeretek egyetlen mércéjévé (39. o.). “Ha csupán a dologszerű megismerési forma fogadható el, akkor a felénk áradó szeretet és bizalom személyes megtapasztalása, a mások iránti felelősségvállalás és gondoskodás, az emberi méltóságra és lehetőségekre vonatkozó biztos erkölcsi elvek ismerete mind elérhetetlenné válnak számunkra.” (40. o.) Mindeme folyamat végső betetőzése pedig az, amikor “öntudatunk legvégső határán a dologszerű tudás eléri legelképesztőbb hatását… (és az( áruformájú tudásba vetett mélységes bizalom révén olyan folyamat kezdődik meg, amelyben saját termékeink képére és hasonlatosságára teremtjük újjá önmagunkat” (40. o.). E ponton felmerülhet a kérdés, hogy a tudományos ismeretszerzés ilyetén torzulása ok vagy okozat a mindennapjainkat gyötrő Áruforma uralmában. Ám e rendkívül nehéz tyúk-tojás probléma megfejtése helyett alighanem már az is jelentős előrelépés volna, ha széles körben felismernénk: a tudományos módszertan alapos felülvizsgálata nélkül aligha lehetséges bármiféle jelentős elmozdulás egy emberhez méltóbb világ felé.

Hosszan folytathatnánk még a sort napjaink gyászos fejleményeinek számbavételével s az okok boncolgatásával, ám e rövid ismertetés keretében inkább arra a józan árnyaltságra térünk még ki, amely a kritikai részt záró sorokból szüremlik ki. A szerzővel egyetértésben célszerű leszögezni, hogy (1) “a termelékenység, az értékesíthetőség, a fogyasztás, a szakmai jártasság és a tudományos módszer nem önmagukban rosszak. Hasznosak az emberi jólét szempontjából, és mint ilyenek »kegyelmi« ajándékok. Csak akkor válnak rosszá, ha megfordul az emberek termeléshez való viszonya, s az eszközkénti felhasználhatóság válik az ember mércéjévé“. (58. o.)

(2) “Az Áruforma elsősorban az érzékelés és az értékelés keretéül szolgál. Ez az ember bukásának annyiban nem egyetlen vagy abszolút oka, amennyiben egy nagy valószínűséggel emberi bukáshoz vezető értékrendszer nem az. Az viszont meglehet, hogy az emberi szenvedés, balsiker és rosszaság elsődleges oka az emberek arra vonatkozó hajlama, hogy elforduljanak a személyiségük lényegét képező sebezhetőségtől, s arra a hamis biztonságérzetre bízzák magukat, amely abból fakad, hogy önmagukban zárt dolgoknak képzelik magukat.” (58. o.; vö. 103., 172. o.)

(3) “A kapitalizmus nem jelenti az Áruforma egyetlen okát, noha, úgy látszik, annak virágzásához az egyik legtermékenyebb táptalajt biztosítja. Ha a kapitalizmust a sajátján kívül semmilyen más értékrendszer nem korlátozza, akkor az szükségszerűen vezet Áruforma kialakulásához. Ugyanakkor rendkívül nehezen folyamodhatunk bármilyen más erkölcsi értékrendszerhez, ha egy kapitalista társadalomban egyszer már uralkodóvá vált az Áruforma.” (58-59. o.; vö. 165-166. o.)

(4) “A bálványozásra az Áruformán kívül egyéb példák is felhozhatók. Más körülmények vagy társadalmi berendezkedés esetén a kollektív állam, a bürokratikus egyház vagy a személyi kultusz intézményesítése egyaránt hathatós eszközei az ember lealacsonyításának.” (59. o.)

Ezen megjegyzések után egy pillanatra térjünk még vissza az Áruforma egyeduralmának bírálatához! Ezzel kapcsolatban felvetődhet, hogy gazdasági rendszert illető kritikával már igencsak “tele a padlás”, lett légyen szó mégoly kiválóról és lényeglátóról is mint Kavanaugh-é. E könyv azonban nem marad adós a kiút részletezésével sem. A mondanivaló derékhadát éppen ez teszi ki, szó sincs tehát arról, hogy egy vaskos kritikai írásmű végén – mintegy függelékként – szerepel néhány jövőre vonatkozó zavaros elképzelés. A feladat grandiózus, s a – fentebb röviden ismertetett – kritikai rész teljes egészében e megoldás előkészítését szolgálja. Nem más ez, mint kísérlet annak bizonyítására, hogy “egy olyan totális »életvitellel« vagy evangéliummal szemben, mint amilyen a személyes tapasztalatunk minden vonatkozását átitató Áruforma, egy azzal minden szinten azonos fajsúlyú, teljes odaadásunkra igényt tartó alternatív »életvitelt« kell szembeállítanunk” (61. o.). Erre a totális, az Áruforma alternatíváját nyújtó “életvitelre” a szerző Személyes Formaként (Personal Form) hivatkozik.

“Amikor Személyes Formáról beszélek – írja Kavanaugh –, akkor férfiak és nők pótolhatatlan személyekként történő felismerésére és megbecsülésére utalok. E személyek alapvető identitása elkötelezett kapcsolatokban valósul meg. Elkötelezett kapcsolat két öntudattal és önuralommal rendelkező szabad lény kölcsönös egymásnak ajándékozása. Az elkötelezettség az ilyen szabad lényekre egyedülállóan jellemző tulajdonság, s nem más, mint az én ingyenes elajándékozása, önmagunk odaígérése.” (65. o.)

Miután a jezsuita Kavanaugh kifejti, hogy számára Jézus Krisztus példája jelenti a Személyes Forma legtökéletesebb megvalósulását, továbbra is feltűnő józanságról tesz tanúbizonyságot. “A »Személyes Forma« nem a katolikus egyház, a keresztény egyházak, vagy akár valamiféle kinyilatkoztatáson alapuló vallás kiváltsága. A Személyes Forma – így vagy úgy – bárhol és bármikor megmutatkozhat és nyilvánvalóvá válhat, ahol emberi lények hűségesek személyiségükhöz. Ugyanakkor legalább ennyire igaz, hogy az egyháziak vagy a keresztények nem szükségképpen jelentik Krisztus kinyilatkoztatásának legteljesebb megtestesítését. A keresztények olykor notórius módon szakadnak el saját személyiségüktől, csakúgy mint Krisztus Uruktól. … Egész egyszerűen csak arra a kinyilatkoztatásban feltáruló teljességre hivatkozom itt, amely Jézus Krisztus dimenzióinak összességében található meg. Márpedig ez a realitás valamiképpen mindig magában foglalja az egyházat, midőn az a legszorosabb összhangban áll hivatásával.” (66. o.)

E ponton felmerül a kérdés: kinek szól tulajdonképpen ez a könyv, nem lehetséges-e az, hogy megoldási javaslatának “speciálisan vallási jellege” számos olvasót eleve elriaszt? Nos, a szerző nyíltan is megszólítja reménybeli közönségét, a társadalmi igazságtalanságok ellen ténylegesen küzdő, ám vallástalan – és többnyire baloldali – aktivistákat, valamint a magukat kereszténynek tartó, de nem kellően aktív embereket (ix. o.). A hitnek és a cselekvésnek össze kell kapcsolódnia: minden köz érdekében végzett tevékenység csak akkor lesz értelmes és ütőképes (eredménye pedig tartós), ha az érdekeltek magukévá teszik mindkét beállítottságot. Eszerint a társadalom számkivetettjei és elnyomottjai érdekében végzett tevékenységet mederbe terelné és megtermékenyítené a keresztény igazságba vetett hit (vö. például 166. o. a marxizmussal kapcsolatban), s fordítva: hiteltelen az olyan vallási buzgólkodás, amelyből nem tükröződik semmiféle közösségi, illetve társadalmi felelősségvállalás (xiii. o.).

Azonban mindjárt itt érdemes leszögezni, hogy a kiútként felvázolt alternatíva alapvetően a katolikus egyház tanításával áll összhangban, ezért néhány – például a szentségek szerepével kapcsolatos – tétel maradéktalan elfogadása nehézséget okozhat a nem katolikus olvasók számára. Ám a mondanivaló feldolgozása nem tekinthető haszontalan időtöltésnek sem protestánsként, sem valamilyen más, nem keresztény világvallás – nyers materializmust egyébként meghaladó – képviselőjeként. Azért állítható ez viszonylag nagy biztonsággal, mert az itt feltárulkozó, az Áruformával radikálisan szembehelyezkedő, logikusan kapcsolódó és egymást erősítő elemekben gazdag “eszmerendszer” meggyőző ereje egyrészt előmozdíthatja a keresztény erők egységesülését (ökumenizmus), másrészt világossá teheti azt, hogy spirituális megoldásért nem feltétlenül kell Ázsiában keresgélnünk. Kiderül az is, hogy a “gazdaságilag fejlett Nyugat” kétségbeejtő szellemi állapotáért aligha okolható Krisztus, illetve az Ő tanítása.

Mindehhez azonban következetesen ki kell gyomlálnunk a napjaink keresztény gyakorlatát jellemző torzulásokat. Ezek saját esendőségünk (bűneink) számlájára írhatók, s az ezekkel való szembenézés és leszámolás nem feltétlenül fájdalommentes – ám mindenképpen szükséges. “A Szentírással való szembesüléskor minden olyan hívőben érezhető indíttatás önkritikára és reformra, aki képmutatásra vonatkozó erőteljes hajlamával egyébként tisztában van. Bármely keresztény megtapasztalja ezt, amikor irtózva hall hatalom és kevélység közepette fogant prédikációt a szegénységről és az alázatról, amikor a pap olyan életmódra buzdítja híveit, amely a maga számára túlzottan félelmetes vagy csak vonakodva élhető.” (120. o.)

“Ha egyházként és keresztényként elutasítjuk bűnösségünket és – mintegy üdvözültségünk jeleként – ragaszkodunk sikereinkhez, hatalmunkhoz, pompánkhoz és előkelőségünkhöz, akkor egyként utasítjuk el a keresztet és Isten szeretetét, amelyről Jézus Krisztus értünk és velünk bekövetkezett halála tanúskodik. Az üdvösség kiérdemlése, az üdvösség elnyerése, jóságunk bizonyítása, az üdvösségért folyó versengés, az üdvösség eladhatóvá tétele, az üdvösség árusítása és garantálása nemcsak az áruformájú evangélium mindennapos kifejezései.” (103. o.)

Az írás elolvasható itt.

Megrendelhető itt.

Létrehozva 2023. november 28.