Ötven évvel ezelőtt, 1966. június 29-én született Pál Ferenc. A kerek fordulóról, ajándékokról, hivatásról, népszerűségről kérdeztük az ötvenéves Pál Ferit születésnapja alkalmából.

Népszerűsége egészen kivételes, előadásait százak-ezrek hallgatják hétről hétre, sok autóst az ő poénjai tartanak ébren éjszakai vezetés közben, rajongói körének számos tagja rajta kívül nem is ismer papot. Besorolhatatlan jelenség, részben civiles karaktere miatt, vagyis mert pap létére nem papol, és a magyar társadalom legeldugottabb zugaiba, a katolikus egyház, de az összes többi egyház berkein túlra is eljutnak a szavai, szabálytalan zsenijének híre. Tanít, de úgy, hogy senki ne érezze kioktatásnak; szórakoztat, de úgy, hogy közben mindig világos maradjon: komoly dolgokról van szó. Mindenki és mindannyiunk: hívők, hitetlenek és útkeresők Pál Ferijére a napokban, kerek születésnapja miatt különösen is sokan gondolnak nagy szeretettel, hálával.

– Bizonyára rengeteg ajándék vár Önre a születésnapja alkalmából. Mi az, amit leginkább kapni szeretne, de úgy, hogy senkitől ne kelljen kérnie?

– Már eddig is, előre is jó néhány ajándékot kaptam a születésnapomra. Baráti házaspártól például újra eperlekvárt, akárcsak huszonhét éve, elsőéves kispapként, aztán húsz éve, a szentelésemre. Számomra nem annyira az ajándék, hanem inkább az ajándékozó az érdekes. A vágyam sem valamilyen konkrét ajándék, sokkal inkább az, hogy bármit nyugodtan továbbajándékozhassak a kapott ajándékokból anélkül, hogy valaki megbántódna emiatt.

– A továbbajándékozás burkolt kritika amiatt, hogy nem találták el, mit szeretett volna?

– Nem, nem kell eltalálni, mert bennem nincs elég tárgyakra irányuló figyelem, ezért nem vagyok jó alany ajándékozás szempontjából. Gyakran megesik például, hogy kapok valamilyen süteményt, beteszem a hűtőbe, aztán megfeledkezem róla. Az ajándékozásnak számomra a kapcsolati része a fontos, a tárgy pedig jel: kiegészítője a szeretetnek, amely az ajándékozóval összeköt.

– Ön mivel ajándékozza meg magát a születésnapjára?

– Azzal, hogy együttérzek magammal, megbecsülöm magamat, és megengedem magamnak, hogy hálás legyek azért, ha tenni tudtam-tudok másokért. Megengedem magamnak azt is, hogy örüljek, felhőtlenül vidám legyek, annak ellenére, hogy tisztában vagyok a hiányosságaimmal, gyarlóságaimmal.

– Van-e bármi, amin a kerek évforduló miatt különösen sokat töpreng mostanában? Egyáltalán tulajdonít-e jelentőséget mélyebb, lelki szempontból egy ilyen alkalomnak, csak azért, mert kerek évforduló?

– Amikor harmincéves voltam, annyira nem érdekelt a születésnapom, hogy szinte meg is feledkeztem róla, és csak egy-két évvel később tudatosult bennem, hogy már megtörtént, hogy átléptem a nevezetes határt. Negyvenéves koromban éppen ellenkezőleg alakult: szinte megrémültem, hogy a fele, sőt – mert ki tudhatja – talán már a nagyobb része eltelt az életemnek. Emlékszem, éppen az érdligeti ciszter nővéreknél voltam akkor, és miközben a környéken sétáltam, felhívtam az ikertestvéremet, hogy megtudjam ő hogyan éli meg ugyanezt. Megnyugtató érzés volt, hogy ez ügyben sem vagyok egyedül.

Most leginkább a kíváncsiság erős bennem. Még nem vagyok ötven, még majdnem egy hét hátra van addig, és kíváncsian várom, hogyan fogom megélni, ha majd betöltöm.

– Miért, számít valamilyen nagyobb változásra?

– Nem számítok. De elevenen bennem él annak az emléke, amikor apukám ötvenéves lett, anyukám pedig jelentőségteljesen ránk, a gyerekekre nézett, és ezt bejelentette. Érzékeltetni akarta, hogy komoly dologról van szó. Akkor meg is sejtettem, el is hittem, hogy ez valami nagyon komoly dolog. Ám aki akkor ötvenéves volt, azt öreg bácsinak tartottuk, míg én magamat egyáltalán nem érzem annak. Ennek talán az lehet az oka, hogy eleven maradt, elevenen tartottam a gyermek- és ifjúkori részemet, miközben a velük való kapcsolatom már többé-kevésbé mentes mindattól a nyomorúságtól és aggodalomtól, ami annak idején jellemző volt rám, ezért sokkal pozitívabban tudok hozzájuk kapcsolódni, mint akkor.

– Milyen sorsfordulatokon, döntéseken töpreng el a születésnapja kapcsán – főleg olyanokra gondolok, amelyeknek szerepük lehetett abban, hogy Önből nagy hatású előadó, egyfajta guru vált, aki sokak számára fontos vonatkoztatási pont, iránymutató és reményt adó személyiség.

– Lényegesek voltak a gyerekkori sérülések, amelyek mára begyógyultak vagy gyógyulófélben vannak. Kezelt sebekké váltak; már nem szivárog belőlük az élet, hanem jó fakad belőlük. A gyerekkoromat viszonylagos elhanyagoltságban éltem meg, mert anyukám befelé forduló személyiség volt, apukám pedig pilóta, akivel alig találkoztam. Emiatt a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt nehéz volt velük kapcsolatban lennem. A gyerekkoromban ebből következő hiányok, sebek tettek aztán együttérzővé a sokféle gyengeséggel kapcsolatban.

Rengeteget unatkoztam gyerekként, mert a szüleim vagy a nagyszüleim nem „szórakoztattak”. Ezért meg kellett tanulnom, hogyan szórakoztassam magamat, hogyan tegyem érdekessé magam számára a világot. Papnövendékként elhatároztam, hogy nem akarok unalmasan beszélni Istenről, hiszen Isten sem unalmas. Értékként ismertem fel, ha valami tartalmas és érdekes egyszerre. Akárcsak Isten és az ő titkai, amelyek egyszerre tartalmasak és vonzóak, érdekesek, színesek és magukkal ragadók.

– Milyen papi életre és általában milyen életre vágyott fiatalon? Mennyire volt szándékolt, mennyire véletlenből vagy szerencséből fakadó, ami aztán történt; az, hogy éppen így, ennyire sikeresen alakult a pályája?

– Gyerekkoromtól sokat töprengő, vívódó ember voltam, és nem akartam felszínes, lapos kirakatéletet élni. Fiatalon sportoltam, és edző, méghozzá jó edző akartam lenni. Azért hangsúlyozom, hogy jó, mert kezdettől erős volt bennem a szenvedélyesség, az arra való vágy, hogy komolyan csináljam, amit csinálok. Nagyon tudtam keseregni, bánkódni is, ha ez vagy az nem sikerült elég jól. Nagyon-nagyon akartam, és kitartó is voltam, mert a családi környezetem – az, hogy a szüleim nem mindig voltak elérhetők – kitartóvá tett, megtanított a szükségleteimet késleltetni.

A szerencse és az elhatározás ellentétét illetően az a válaszom, hogy már a teológián megtanultuk: vannak az életben úgynevezett irányított véletlenek is. Sok minden biztosan nem rajtam múlt, sok kegyelemszerű fordulat révén alakult így az életem. Már rögtön, első helyen ez a helyzet a papsággal is. Talán soha nem mertem volna pap lenni, ha ezt Isten nem gondolja el rólam, ha csak én gondolom ki magamnak! Ma már tudom, hogy nekem ez még Istennel sem sikerülne – de Istennek sikerül még velem is.

– Kik és mivel hatottak Önre a legerősebben útkeresése, fejlődése során?

– Nem konkrét neveket mondok, mert akkor az egész oldal betelne. Inkább úgy fogalmazok: azoknak köszönöm a legtöbbet, akik szerettek-szeretnek, mert az elfogadásukkal végtelenül megkönnyítették a dolgomat: emiatt befogadhatóbb volt, amit mondtak. Az értékátadás alapvetően a pozitív érzésekkel teli kapcsolatokban történik.

A hitélet és a mentálhigiéné területén egyaránt azok hatottak rám a legerősebben, akik elfogadtak, becsültek, és világos életlátásuk révén tudtak általam nem látott realitásokkal szembesíteni, sőt akár konfliktust is vállalni velem annak érdekében, hogy felismerjek, felfedezzek valamit, amire addig vak voltam.

Az interjú elolvasható itt.

Létrehozva 2016. július 13.