A gyógyító kételkedéseire imádságban kaphat választ

A címben Dr. Gyökössy Endrét az elmúlt évszázad neves magyar pasztorál-pszichológus lelkészét idéztem meg egy kicsit „a térden álló ember nem esik el” – így hangzott az eredeti mondat az egyik „Kézfogás a magasból” füzetében. Lassan negyedszázados orvosi tevékenységem során egyre jobban megtapasztalom ezt, különösen az élet és halál határhelyzeteiben.

     Ugyanakkor az is tapasztalható, hogy a tudomány nehezen fogadja el azt a Szent II. János Pál által kimondott gondolatot, amit éppen magyarországi látogatásakor a Magyar Tudományos Akadémián mondott, hogy a „Hit és tudomány nem mondhat ellene egymásnak, mert ugyanarra az ősigazság megismerésére törekszenek, csak más megismerési rendbe tartoznak”. Mit is jelent ez? Azt, hogy amikor elérkezünk az életünk nagy misztériumához, a halálhoz, akkor a folyamatokat kizárólag tudományos módszerekkel vizsgálni nem helyes, jobb térdet hajtani, és azt mondani: „én Uram, én Istenem, ez meghaladja az erőmet”. Ha ezt nem tesszük meg, akkor, legyen bármilyen jó a szándék, vakvágányra kerülhetünk, és végtelenül leértékelhetjük az emberi élet misztériumát. Ha a gyógyítás szakralitását megőrizzük, betegeinkkel és magunkkal is nagy jót teszünk.

A kételkedés az orvostudomány alapja. Mindig az visz előre, ha egy rosszabbodó állapotra is azt mondjuk: nem feltétlenül kell, hogy így legyen, bár az eddig tanultak és tapasztaltak alapján ez a romló folyamat sajnos várhatóan halad előre. Mit lehetne még csinálni?

     És itt a gyógyító egy fontos elágazási ponthoz érkezik. Újra és újra átgondolja a kórfolyamatot és a terápiás lehetőségeket, és remél valami új gondolatot, vagy mély imádságba merül, és megpróbálja Istennek átadni az egész problémát abban a reményben, hogy választ kap. Ez a válasz természetesen lehet az, hogy „megengedem, hogy az legyen, ami ilyenkor történni szokott”, de a Krisztusra figyelő imádság közben jöhet indíttatás, egy új gondolat: „próbáld még meg ezt vagy azt”. Ebből lehetnek aztán egészen apró kis gyógyító ötletek vagy egészen nagy, világraszóló felfedezések az orvostudományban. Szoktam említeni „a húsleves szemcseppentőben” ötletet, mely Teréz Anya nővéreitől származik. Az eszméletlen beteget nem lehet szájon át táplálni, mert félrenyel, és a tüdejébe aspirálja a táplálékot. A cseppenként adagolt folyadékot azonban még az eszméletlen beteg sem nyeli félre, ha maradt minimális nyelési reflexe. Ezért tudtak a nővérek szakmailag is elképesztő eredményeket produkálni a rossz állapotú betegek megerősítésében. A szájon át való táplálás sokkal előnyösebb, mint a mesterséges táplálás, amit általában a kórházi intenzív osztályokon ilyen esetekben alkalmaznak. Mi kell hozzá? Kreatív, imádságban fogant gondolat (szemcseppentő), aztán elképesztő türelem, aminek az alapja a szeretet, aminek az alapja az állandó imádságban való egyesülés az Úr Jézussal. Teréz Anya nővérei ebben élnek.

     Pár saját megtapasztalásomat adnám közre mintegy igazolásul, a bevezető részben foglaltakra.

     Hogyan segített az imádságos élet az utóbbi lassan 16 évben apró gyógyítói előrelépésekhez saját szakmámban, az idegsebészetben?

     A súlyos agysérülés és következményes agyduzzadás okozta koponyaűri nyomásfokozódás csökkentésének elvei a mesterséges kómáig bezárólag jól definiáltak, nemzetközileg is egységesen elfogadott elvek szerint történik a beavatkozás. Az agyi beékelődéshez közeledve, ami a beteg halálát jelenti, a koponyacsont egy részének eltávolítása mint végső nyomáscsökkentő lehetőség viták kereszttüzében áll lassan 120 éve. És ez azért van így, mert nagy esetszámú tanulmányok eredményei alapján várja a megoldást az idegsebészeti világ, elfeledkezve arról, hogy a halálközeli állapotok jellemzésére az orvostudomány már képtelen választ adni a vizsgálati módszereivel. Sok évnek kellett eltelnie, míg eljutottam erre a végkövetkeztetésre, sok csalódás és sok öröm ért közben. Amikor már azt hittem, hogy a kulcs a kezemben van, akkor minden szertefoszlott egyszerre. Letérdelve jöttem csak rá, hogy az élet és halál Istennél van, mi csak szolgálunk. Ezekben a helyzetekben egy alternatíva van: biztosan meghal a beteg, vagy hogy úgy néz ki, hogy biztosan meghal, de talán van egy kis esély. Istenem, legyen a Te akaratod szerint, én mindent megtettem. A mai modern bizonyítékokon alapuló orvoslás (Evidence Based Medicine) legnagyobb ütőkártyája egy helyzet értékelésére és a szükséges terápia megválasztására a lehetőségek közül, logikusan a „kettős vakpróba” (Prospective Randomized Trial) vizsgálat, akár egy új gyógyszerről vagy terápiás eljárás hatékonyságának bizonyításáról legyen szó. Véletlenszerűen történik a betegek beválogatása ugyanazon kiválasztott kritériumok mellett, és kellő betegszám után megtörténik a kiértékelés a terápiát kapott, ill. nem kapott betegek gyógyulási eredményeit összehasonlítva. És ez rendben is van könnyebb vagy akár súlyosabb betegségeknél, ahol valóban jól körbe írhatók a beválasztási kritériumok. Ahogy közeledünk a halál felé, a végső kimenetel kezd egy olyan több száz vagy ezer ismeretlenes egyenlet felé haladni, amiből csak relatíve igen kevés ismert állandót tudunk rögzíteni. Akármilyen esetszámot is elérve, a végkövetkeztetés is csak esetleges lehet. Sajnos a tudomány sokszor képtelen felismerni, hogy nem az élet és halál ura, ezt a jogot Istennek kell átadni, bízva az Ő irgalmas szeretetében. De ezt ki kellene mondani, mert addig csak sötétben tapogatózunk. És nem mondjuk ki. Szervezünk százszámra méregdrága vizsgálatokat, késhegyig menő vitákat, konferenciákat, és nem tudjuk kimondani mi, orvosok, hogy a halál és annak közelében levő folyamatok már nem írhatók le a tudomány módszereivel, hanem a misztériumhoz tartoznak. Van egy tudományág: az orvosi bioetika, amelyet én egyfajta összekötő kapocsnak is nevezek az orvostudomány és a Krisztus-hit között. A bioetika képes felismerni a misztériumot, és az élet-halál határhelyzetekben való új terápiás megoldások alkalmazását csak a „józan tudományos megfontoláshoz” (scientific rationale) köti, nem követeli meg az értelmetlen tanulmányok, teóriák igazolásának halmazát. Sajnos ezt a deszakralizált orvostudomány képtelen figyelembe venni, okozva ezzel sok olyan halált, amelyet még el lehetett volna kerülni. A keresztény orvosoknak kötelező ez ellen küzdeni még akkor is, ha megmosolyogják amiatt, hogy erőfeszítéseik ellenére akár 10-ből csak 1 beteg marad életben.

     A sürgősségi orvoslás veszi figyelembe leginkább a bioetikai megfontolást. Ritka az, hogy ne kezdjenek el egy újraélesztést egy hirtelen halálnál, még ha reménytelennek tűnik, akkor is.

     Az éles határhelyzetben, mint például az újraélesztés, nincs mese, meg kell próbálni, akármit is írnak a különböző esetszámmal demonstrált tudományos cikkek, tanulmányok. Ahol azonban van még idő gondolkodni, ott pont a tudomány által deklarált irányelvek válhatnak gátjává az életmentésnek.

     A’90-es évek legelején történt; rezidens koromban egy ügyeletben hoztak gyors egymásután két súlyos eszméletlen koponyasérültet, CT-n mindkettőnek vékony agyburki vérömlenye volt, és agyduzzadás az agyvizenyő megnövekedése miatt, vélhető koponyaűri nyomásfokozódással. Sikerült rábeszélnem az ügyeletvezetőt, hogy csináljuk meg legalább a vérömleny oldalán az egyoldali kiterjesztett koponyacsont-eltávolítást mindkét sérültnél. Biztos belejátszhatott a műtét utáni vágy is, ami minden kezdő sebészben fellelhető. Nem volt tapasztalatom a koponyaűri nyomáscsökkentés sebészi kérdéseiben. A tapasztalt kollega mondta, hogy semmi értelme, mindkét beteg valószínűleg be fog ékelődni 1 napon belül, de ha ennyire akarom, rendben, leasszisztálja. Így is történt. Megcsináltuk az éjszakába nyúló két műtétet, másnap délelőtt 10 óra körül szinte egyszerre ékelődtek be, majd halt meg a két beteg. ’94-ben szakvizsga után újra előjött bennem a kérdés. Immár valamivel nagyobb tapasztalattal bírva, és főleg a gyermekek gyors beékelődéseit és halálát látva, képtelen voltam elfogadni, hogy egy elméletileg visszafordítható folyamaton (traumás duzzadás), melyet a traumatológia jó hatásfokkal kezel végtagokon, mi, idegsebészek nem tudunk úrrá lenni a saját területünkön, a koponyában.

     1994 és ’97 között, közel 20 esetben végeztünk koponyacsont-eltávolítást végső próbálkozásként súlyos agyduzzadással járó koponyasérülteknél. A halálozási arány (80%) semmivel nem lett jobb, mint a konzervatívan kezelt esetekben. Ugyanezt támasztották alá szép számmal a külföldi irodalmi adatok is. Aztán 1998 októberében, egy esős délutáni napon ügyeletben voltam, késő délután hoztak be egy súlyos koponyasérült 12 éves kislányt. Busz mögül lépett ki, az esőkabát arcvédelme miatt nem látott rendesen oldalra, így egy nagy sebességgel jövő teherautó elütötte. Eszméletlen állapotban, mellkasi és végtagsérülésekkel, politraumatizált, súlyos koponyasérültként került be jobb oldali tág pupillával. A CT-vizsgálat térszűkítő koponyaűri vérzést nem mutatott, csak agyvizenyőt és duzzadást. Állapota rohamosan romlott, a másik oldali pupillatágulat is fellépett, a megkezdett konzervatív nyomáscsökkentő kezelések ellenére. Szomorúan közöltem a teljesen összetört szülőkkel, hogy nem tudunk mit csinálni a koponyaűri nyomással, gyermekük meg fog halni rövid időn belül. Az ügyeleti terhelés és a korábbi sikertelenségek miatt éppen nem terveztem többet, mint koponyaűri nyomásmérő agykamrai drain behelyezését. A fiatal aneszteziológus kollégám (Dr. Vimláti László Jr.) nem akarta elfogadni az eddig igazolt tudományos tényt, hogy ez a gyermek biztosan meghal. Nagyon küzdött a különböző konzervatív nyomáscsökkentő módszerekkel, vízelvonással, a kis betegünk életéért, és kérte, hogy csináljam meg a csontelvételt. Mondtam, hogy nincs értelme, hivatkoztam a nemzetközi és saját eredményeinkre.

     Csak mondta, csak mondta, végül ráálltam meggyőződésem ellenére. A behelyezett drainből magasra spriccel az agyvíz, a nyomás óriási volt, amikor elvettem a kétoldali tenyérnyi csontot, és kinyitottam az agyburkot. Rögtön felkiáltottam „látod, nincs értelme, jön az agy kifelé, nem tudunk mit csinálni; a felszíni vénákat is szorítja a csontszél, azok is elzáródnak, még növekszik a pangás, ahogy ezt már sokan leírták. Semmi értelme nincs az egésznek!” Kétségbeesésemben a főbb vénák két szélére tömörített vérzéscsillapítónak használt sebészi szivacsot helyeztem, hogy próbáljam menteni a vénákat. Ezzel a kitámasztással egyfajta alagutat képeztem az éles agyburok és csontszél leszorító ereje ellen. Így a vénás elfolyás nem lett lezárva.

     A kis betegünk legnagyobb meglepetésünkre három hét kóma után felébredt, és nagyon hamar javult, gyógyultan távozott.

     Akkor a szerencsének tudtam be az egészet: talán amikor kinyitottam a koponyát, éppen akkor állt meg az agyduzzadás, a kivétel erősíti a szabályt, mondtam magamnak. Nem ismertem fel, hogy a vénás elfolyás szabaddá tételével mekkorát segítettünk. Amikor pár héttel később hasonló sérült jött, és nem volt ott a fiatal aneszteziológus kolléga mellettem, nem csináltam meg a műtétet, hagytam meghalni a beteget. Szakmai hibát természetesen nem követtem el, hiszen az irányelvekben nem szerepelt a javasolt kategóriában a módszer, csak opcióként. És ez sajnos a mai napig így van külföldön és belföldön egyaránt a felnőtteknél. A gyermekeknél már a javaslat kategória felé tart a beavatkozás, de még mindig nem prevenció, hanem csak ultimum refugium.

     Az eset után nem sokkal később, ’98 decemberében, az addigi bűnben vezetett életemet felismerve tértem vissza gyermekkorom katolikus hitéhez, melyben egy keresztélmény, melyben látomásként a megelevenedett lélegző szenvedő Krisztust láttam az akkori Domonkos templomban a Thököly úton, döntő jelentőséggel bírt. Imádkozó orvossá váltam, és mély imádságba merülve ismertem fel, hogy a kislány megmenekülésében döntő szerepe lehetett a vénavédelemnek (éralagútnak), amit aztán igazoltunk is modelleken, képalkotón, terjesztve a tudományos világban, és sok helyen elterjedt. De csak józan megfontolás maradt, ahogy az egész koponyatető-eltávolítás, ezekben az esetekben. Nem tud a módszer a javasolt kategóriába feljutni, mert a tudományos közlemények eredményei nagyon szórnak, a korábban említett okok miatt. A túlterhelt ügyeleti munkában a választható megoldásokat, ami további műtői kapacitást, anyagi ráfordítást igényel, ráadásul sokszor eredménytelen, nem csinálják meg.

     Az imádság során újabb és újabb szakmai gondolatok jöttek. Eddig nem látott súlyos agyduzzadás okozta koponyaűri nyomásfokozódást tudtunk uralni a módszerrel. Azt viszont észrevettük, hogy az igen magas nyomásokat is csökkenteni tudó metodika során, az extrém módon kitüremkedett agy keringése ugyan bírja, de amikor rázárjuk a bőrt, ismét megindul a nyomás felfelé, és több beteget így vesztettünk el, beékelődtek. Egyik legemlékezetesebb esetem egy kislány ellátása során történt, ami újabb előrelépést hozott a koponyaűri nyomáscsökkentés sebészi módszereiben. Az agyduzzadás a gyermekeknél úgy jön, mint a tornádó, mondogattam magamnak, miközben hazafelé bandukoltam fáradtan, egy nyári nap szerda délutánján, harminchat órás ügyeleti terhelést követően. A tizenhárom éves kislánynak nagyon nagy ütést kapott a feje a baleset során, de a helyszínen még adott állítólag valami hangot, talán nincs agytörzsi sérülése, ami lehetetlenné teheti a gyógyulást. Az agykamrák nagyon szűkek voltak, de hála Istennek, sikerült eltalálni, végül is kézben van, tudnak állandóan koponyaűri nyomást mérni.

     Azért imádkoztam, hogy ha baj lesz, legyen inkább ma éjjel, mert következő napra szabadnapot vettem ki egy másik helyszínen lévő orvosi ügyelet miatt.

     Este még betelefonáltam a kórházba, ahol megnyugtattak, 20 Hgmm nyomást mértek. Talán megússza a gyermek, gondoltam, még messze van a 30 Hgmm-től, és azt is három egymást követő órán át kell túllépni, akkor van szükség a műtétre. Így egyeztünk meg az intenzíves kollégákkal, amikor a konzervatív terápiás lehetőségeik kimerültek a nyomáscsökkentés tekintetében.

     Másnap tudtam pihenni a külső ügyeletben. Természetesen állandó telefonkapcsolatban voltam a kollégáimmal. A bemondott nyomásértékek 16-22 Hgmm között mozogtak. A kislány változatlanul mély szedációban volt.

     Este tizenegykor hívtak, hogy 28 Hgmm-es nyomást mértek.

     Azon izgultam, csak ne lóduljon meg az agyduzzadás. Sajnos, meglódult. Éjjel 1 órakor 32, majd 35 Hgmm. Kértem a kollégámat, készüljenek a műtétre, ez beindult!

Az írás letölthető itt.

Az írás “A gyógyítás szakralitása” c. kötetben jelent meg az Éghajlat Kiadó gondozásában, 2015-ben.

A könyv ismertetője elolvasható itt.

Létrehozva 2016. június 10.