Több mint kétéves szinódusi előkészület után megjelent Ferenc pápa családokról szóló apostoli buzdítása Amoris Laetitia (AL), vagyis A szeretet öröme címen. A dokumentum több, mint 200 oldalas, egyelőre magyarul a hivatalos fordítás még nem hozzáférhető. Több laikus és pap testvér is jelezte, hogy nem tudnak véleményt alkotni a dokumentumról magyar fordítás híján, noha nemzetközileg az AL rendkívül nagy port kavar. Íme magyarul először ezen a blogon az AL legjobb és legrosszabb részei! Egyelőre nem értékelek, hanem mindenkinek jó összezavarodást kívánok!

Ferenc pápa, Amoris Laetitia, 80-as pont:

[…] a házassági aktus a nemzésre van rendelve a „saját természetéből kifolyólag”. A gyermek, aki születik „nem kívülről jön, mint valami ráadás a házastársak szeretetéhez, hanem annak a kölcsönös átadottságnak a szíve mélyéből fakad, mint annak gyümölcse és beteljesedése”. A gyermek nem a folyamat végén jön, hanem jelen van a szeretet kezdetétől, mint egy alapvető jellemzője, amit nem lehet megtagadni anélkül, hogy eltorzítanánk magát a szeretetet. A szeretet a kezdetektől fogva ellene van minden nyomásnak, hogy magába zárkózzék; nyitott a termékenységre, ami arra hívja, hogy felülmúlja önmagát. Ezért a férj és a feleség egyetlen nemi aktusa sem mondhat ellent ennek az értelemnek, még akkor sem, ha különféle okok folytán végül nem mindig fogan új élet belőle. 

Ferenc pápa, Amoris Laetitia, 305-ös pont:

Ebből az okból kifolyólag egy lelkipásztor nem érezheti elégségesnek, hogy az erkölcsi törvényeket egyszerűen alkalmazza a „nem rendezett” állapotban élő emberekre, mintha azok [fordító: az erkölcsi törvények] emberek életére dobálandó kövek volnának. Ez olyan emberek zárt szívéről árulkodna, akik a elrejtőznek az Egyház tanítása mögött, „Mózes székében ülnek, és időnként lenézően és felületes módon nehéz helyzetek és sebzett családok felett ítélkeznek”. Ezzel egybevágóan a Nemzetközi Teológiai Bizottság megállapította, hogy „a természeti törvényt nem lehet úgy felfogni, mint eleve meglévő szabályok egy halmazát, ami a priori kötelezik az erkölcsi alanyt; inkább objektív inspiráció forrása [fordító: az erkölcsi törvény] a döntéshozatal mélyen személyes folyamatában”. A kondicionálás és más enyhítő körülmények miatt lehetséges, hogy egy objektíven bűnös helyzetben – amiért talán szubjektíve nem, vagy nem teljesen felelős – az egyén Isten kegyelmében éljen, növekedhet is a kegyelemben és a szeretetben, miközben az Egyház segítségét is megkapja ehhez. (351-es lábjegyzet). A megkülönböztetésnek kell segítenie az út megtalálásában, hogy Istennek válaszoljunk, és határaink közepette is növekedjünk. Azzal, hogy mindent feketének vagy fehérnek gondolunk, néha elzárjuk a kegyelem és a növekedés útját, és elbátortalanítjuk az Istent megdicsőítő megszentelődés ösvényeit. Emlékezzünk rá, hogy „egy kis lépés, amit súlyos emberi korlátok között tesz meg valaki, Istennek tetszőbb lehet, mint egy kívülről rendezettnek tűnő élet, ami a napon nagy nehézségekkel való küzdelem nélkül halad át”. A lelkivezetők és a közösségek gyakorlati pasztorális munkája nem tévesztheti szem elől ezt a valóságot. 

Ferenc pápa, Amoris Laetitia, 351-es lábjegyzet:

Bizonyos esetekben ez a szentségek segítségét is jelentheti. Ezért „szeretném emlékeztetni a papokat, hogy a gyóntatószék nem egy kínzókamra, hanem találkozás az Úr irgalmával” (Evangelii Gaudium). Arra is felhívnám a figyelmet, hogy az Oltáriszentség „nem díj a tökéletesek számára, hanem a gyengék erős orvossága és tápláléka”.

Forrás

Létrehozva 2016. április 30.