Vajon le kell mondania a kereszténységnek az igazságra formált igényéről ahhoz, hogy modern és toleráns legyen?

Ezt a szöveget eredetileg 1963-ban írtam a Karl Rahner 60. születésnapjára megjelent emlékkönyvbe, majd a munkásságom keresztmetszetét bemutató kötetben, melyet egyik tanítványom a 70. születésnapomra adott ki, újranyomták.  1955-től 1963-ig fundamentális teológiát adtam elő Freisingben és Bonnban, melynek keretében vallásfilozófiát és vallástörténelmet is tanítottam. Ekkor fedeztem fel, mennyire fontos a világvallások témája.

Mikor a szöveg 1964-ben megjelent, a zsinat a csúcspontjához érkezett; a teológiai irodalmat az egyházról, a kinyilatkoztatásról, az egyház és a világ kapcsolatáról folytatott nagy viták foglalkoztatták. A világvallások témája némileg még mellékes szerepet játszott; a zsinat munkája során inkább a véletleneknek köszönhetően került be az 1965. október 28-án kihirdetett Nostra aetate kezdetű nyilatkozatba, ahol külső terjedelmét tekintve marginális helyet foglalt el.

Eredetileg – emlékezetem szerint – csak az egyház és a zsidóság viszonyáról kívántak kibocsátani nyilatkozatot, ami a náci uralom alatt történt drámai események miatt vált szükségessé. A zsinatnak újra kellett gondolnia a keresztények viszonyát a zsidó néphez. A keleti keresztények, akik a Nyugat történelmi tapasztalatait nem érezhették magukénak, csak akkor tartottak ilyen nyilatkozatot képviselhetőnek, ha az egyúttal az iszlámra is kitér. A témakör ilyetén kitágítása után szinte magától értetődőnek látszott, hogy a nemkeresztény vallások világáról átfogóan is szólni kell. A kissé véletlenszerűen összeállt nyilatkozat utólag különösen jövőbe mutatónak bizonyult.

Karl Rahner születésnapja alkalmával helyesnek tűnt ezzel – a teológusok tudatában csak lassanként megjelenő – szöveggel tisztelegni előtte, mivel a nagy teológus írásainak 1962-ben publikált 5. kötetébe „A kereszténység és a nemkeresztény vallások” című, először 1961-ben napvilágot látott munkáját is felvette, melyben kijelenti, hogy abban a helyzetben, „amikor minden nép és minden kultúrkör az összes többi népre és kultúrkörre is belső hatást gyakorol”, a világ minden vallása az összes többi vallás minden követője számára is kérdést és egyben felkínált lehetőséget jelent.

Ez az írás, melyben Rahner megalkotta az anonim keresztény fogalmát mint a vallások kihívására adott válaszának kulcsszavát, később részben heves viták kiindulópontjává vált. Hogy mit értett ez alatt a fogalom alatt, azt cikke végén röviden így foglalta össze: „A nemkeresztény számára elbizakodottságnak tűnhet, hogy a keresztény az üdvösséget és mindazt, ami a más vallásúakban az üdvösség hatásának tekinthető, Krisztus kegyelme gyümölcseként és anonim kereszténységként értékeli, a nemkeresztényt pedig olyan kereszténynek tartja, aki még nem ébredt kereszténysége tudatára. Erről az »elbizakodottságról« azonban nem mondhat le a keresztény”.

Tézisével nem értettem egyet, de udvariatlanságnak tartottam volna, ha éppen a neki ajánlott emlékkönyvben fogalmazom meg ellenvéleményemet. Helyesebbnek tűnt, ha először a vallásokkal folytatandó párbeszédre vonatkozó kérdést mélyítem el. Mikor a világ sokféle vallásainak jelenségéről gondolkodott, Rahner számára teljesen magától értetődőnek tűnt, hogy a nemkeresztények üdvösségének kérdését tekintse a keresztény tulajdonképpeni egyetlen kérdésének. Ez további előzetes döntést is feltételezett. Ha az üdvösség kérdéséből indulunk ki, akkor az egyes vallások közt mutatkozó különbség végső soron lényegtelennek tűnik. Az egész további vitát döntően ez a két feltétel határozta meg. Ez a kérdésfeltevés dönti el a kereszténység és a világvallások témájában megfigyelhető három alapvető irányultságot (exkluzivizmus, inkluzivizmus, pluralizmus) is, mely a jelenlegi vita tárgyát képezi:

Mindig úgy tekintik a vallásokat, mintha azok végül is egyformák lennének, vagyis mindig abból a szempontból, hogy elvezethetnek-e az üdvösségre. A vallástörténelem tanulmányozásának szentelt éveim után arra az álláspontra jutottam, hogy mielőtt a vallásokat teológiai szempontból minősítenénk, először azok fenomenológiai vizsgálatát kell elvégeznünk, mely nem azonnal a vallások örökkévaló értékéről nyilatkozik, és így nem vállalkozik olyan kérdés megválaszolására, melyről voltaképpen csak a világ bírája dönthet.

Azt az álláspontot képviseltem, hogy mindenekelőtt meg kell kísérelni a vallások panorámáját azok történelmen belüli és lelki struktúrájában feltárni. Úgy tűnt, nem szabad egyszerűen minden további meghatározást nélkülöző, a gyakorlatban egyáltalán nem tesztelt, egymástól semmiben nem különböző „vallásokról” beszélni, hanem mindenekelőtt azt kell megnéznünk, voltak-e itt általános történelmi fejlemények, és felismerhetők-e olyan alapvető típusok, amelyeket már könnyebben lehet értékelni; végül pedig azt a kérdést kell feltennünk, miként viszonyulnak ezen alapvető típusok egymáshoz, és olyan alternatívát képviselnek-e, mely aztán filozófiai és teológiai mérlegelés és döntés tárgyát képezheti. Ennek a kérdésnek már akkoriban is nagy irodalma volt, hiszen a teológia keretein kívül a vallástudomány a XIX. század óta intenzíven dolgozott rajta.

Ami töprengéseimben közvetlenül segített, azt a szöveghez fűzött lábjegyzetekben tüntettem fel. Nem éreztem fontosnak, hogy ezeket a mai szemmel némiképp elavult irodalmi adatokat aktualizáljam, hiszen a vonatkozó bibliográfiát bárki könnyedén összeállíthatja. Az volt fontos, és most is csak az fontos, hogy megnevezzem azokat, akiktől tanultam. Csak azoknál a részeknél hajtottam végre apróbb kiegészítéseket, ahol a dolog valóban megkívánta. Cikkem bevezetőjében a következőképpen fogalmaztam meg célomat és annak határait: Írásom nem kíván a „vallástörténelem teológiája” lenni, mindössze a kereszténység vallástörténelemben betöltött helyét szeretné pontosabban megrajzolni, és így a kereszténység egyedülálló és abszolút mivoltára vonatkozó teológiai állításoknak kíván konkrétabb jelentést adni, és azok teológiai tartalmát óhajtja újra kidolgozni konkrét jelentésük alapján. Minthogy ez a szándék ma is indokoltnak tűnik, és a munka nagyobb része továbbra is előttünk áll, helyénvalónak tartottam, ha a kötetben ezt az írást is szerepeltetem.

A könyvrészlet elolvasható itt.

Létrehozva 2020. január 29.