Pio atya nevéhez fűződik a pécsi Irgalmasrendi Kórház megújulása, illetve az azóta már országossá vált ételláda-kezdeményezés, a rászorulók megsegítésének egyszerű, de hatékony formája. Pio atyát életéről, hivatásáról, a legsúlyosabb betegek lelkipásztori szolgálatáról kérdeztük.

– Már gyerekként a papi hivatásra készült. Mi segítette a döntésben?

– A Felvidékről kitelepített családként kerültünk Mágocsra. Ott hamar bevettek a ministránsok közé, és nagyon otthon éreztem magam az oltár körül. Elsőáldozáskor az atya kérdezte, szeretne-e valaki pap lenni, többen jelentkeztünk. Kisiskolásként azt éreztem, engem a Jóisten hív, és ez az elgondolás maradandónak bizonyult. Mikor befejeztem az általános iskolát, a püspökség, ahol tudtak szándékomról, a győri bencések gimnáziumába irányított. Azt befejezve rögtön a szemináriumba kerültem mint egyházmegyés pap.

Kispapkoromban édesanyám elárulta, amikor keresztelni vitt, tudatosan felajánlott a Jóistennek. Megvolt a háttér, a családban több pap is volt, s édesanyám, akik az I. világháborúban árvaságra került, apáca akart lenni, de másként alakult az élete. 1963-ban szenteltek. Korán kerültem az oltárhoz, pápai engedélyre volt szükség, túl fiatal voltam a szenteléshez.

– Amilyen korán szentelték pappá, olyan későn lett szerzetes, hiszen 1998-ban lépett be az irgalmasrendbe.

– Már bencés diákként vonzott a szerzetesi életforma. Kétszer próbálkoztam a bencés renddel. Először diákként, másodszor már papként. Nem vettek fel a létszámkorlát miatt, arra biztattak, tartsak ki hűségesen a papi hivatásban. Öt évig voltam káplán Várkonyi János tolnai plébános mellett, sokat jelentett nekem. Bevezetett a mélyebb lelki irodalomba, Nagy Szent Teréz és Keresztelő Szent János könyveit olvastatta velem. Ez a lelkiség nagy hatással volt már akkor is rám, ma is ez éltet. El is mentem Plelterjébe, egy karthauzi közösségbe egy hónapra. Szeretettem volna oda belépni, de a pécsi püspök azt mondta, ezt csak úgy érhetem el, ha disszidálok. Akkor ő kiközösít, valaki pedig majd visszafogad. Ezt nem vállaltam.

A szüleim is reménykedtek, hogy egyszer majd együtt lehetünk plébánián. Ez valóban be is következett, 18 évi plébánosi szolgálatom alatt sokat segítettek nekem a plébánián. Aztán a pécsi székesegyház plébánosa lettem, majd két év múlva helynökké neveztek ki. Két év után úgy láttam, nekem ez nem való, máshova kell mennem. Helyettesítések alkalmával megismertem az akkori irgalmasrendi plébánost, megkérdeztem, befogadna-e szerzetesnek. Így ki tudtam lépni az akkori feladatkörömből és kanonoki, préposti rangomból. A püspök látta töretlen elhatározásomat, az augusztusi bejelentést követően december elsejével elengedett. Így kerültem 1998-ban az irgalmasrendbe.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2016. március 13.