Bizonyítás nélkül el lehet fogadni, hogy a keresztény hívek nagy része, de főleg a fiatalok, unalmasnak tartják a vasárnapi templomba menetelt. Ezért is tüntetnek oly sokan távollétükkel. A statisztikák azt mutatják, hogy a hatvanas és hetvenes évek fordulóján világszerte, és nemcsak a kommunista államokban 50 – 60 százalékról tízre csökkent a vasárnapi szentmisére rendszeresen járó katolikusok száma.

Érdekes módon a népnyelv bevezetése, a szertartás leegyszerűsítése és érthetőbbé tétele nem oldotta meg, hanem inkább még kiélezte a problémát. Még a rendszeres templomba járók is bevallhatják, nem mindig értik az anyanyelvükön végzett imádságok és szertartások jelentését.

A kérdéssel szembesülve néhány lelkipásztor a templomon kívüli világ felé fordult. Mi az, ami érdekli a mai embert, ami izgalomban tartja? Hogyan működnek a reklámozási és szórakoztatási üzemek, melyek embertömegeket vonzanak? Ha pedig ezek az érzékekre és érzelmekre hatnak, azonnali eredményt, jó hangulatot, a vágyak és a képzelet kielégülését ígérik, vajon nem lehetne módszereiket az Evangélium javára is felhasználni? Ha az emberek csak a giccses színáradatban pompázó reklámok, a fülsüketítő és az idegeket felvillanyozó diszkózene üzenetét értik, miért ne alkalmazkodna igehirdetésünk, liturgikus ünnepeink stílusa is ezekhez az igényekhez? A figyelem ébrentartása végett segítségül hívünk egy kis fülbemászó zenét, néhány jópofa viccet, vagy a beszédet egy ide illő pantomim vagy bábjátékkal helyettesítjük. Végülis szent a cél!

A probléma egyáltalán nem új keletű. Már a kereszténység születésének korában is léteztek vallások, melyek az érzékek segítségével próbálták az embert kijuttatni a megszokott világból, hétköznapi énjéből. Ritmikus, hangos, érzéki zene, önkívületi állapotba sodró, hosszú táncok, a tudatot elvevő drogok vagy részegítő italok segítettek egy másik világba való eljutásban. A módszerek olykor vadak voltak: önmegsebzések, öncsonkítások, szexuális kicsapongás általi vallásos révület, ahol érzéki módon megtapasztalhatták isteneik jelenlétét. A keresztények jól ismerték ezeket a technikákat és kezdettől fogva elutasították őket.

Mi ugyanis nem szorulunk ajzószerekre sem szent bódulatra ahhoz, hogy Istenünkkel találkozhassunk. Mert Ő nem az öntudatlan homályában, nem a fékevesztett ösztönök ember alatti szférájában vár ránk, hanem személyiségünket megőrizve és tisztelve, teljes öntudatunk mellett emel fel kegyelmével abba az emberfeletti világba, ahol élvezhetjük „a Lélek józan mámorát” – ahogyan Szt. Ambrus himnuszában megfogalmazta.

Ez nem emberi erőfeszítés és technika eredménye, hanem Isten ingyenes ajándéka. Ez az Isten már az Ószövetségben is az enyhe szellő susogásában rejtőzködött és kijelentette: „Nem azt mondtam Jákob sarjának „a zűrzavarban keressetek”; én, az Úr nyíltan szólok hozzátok, és igazat hirdetek.” A keresztény liturgia is mindig „értelmes hódolat” volt. Megtagadta a csoportos extázis egyik leghatásosabb elemét, a táncot, a többit – mint az ének, a tömjén, a mozdulatok – a legszigorúbb és legmértéktartóbb formáikban engedte meg. Az érzékek is megkapják a maguk táplálékát, de a liturgia nem ragad meg ebben a rétegben, hanem továbblendíti a lelket a természetfeletti valóság felé. Az értelem is elviszi a szellemet az isteni világ kapujáig, ott viszont már a megértésen és érzékelésen túl részesülünk Isten életében.

Tehát a liturgia érthetetlen és élvezhetetlen kell, hogy legyen? Semmiképpen. De a liturgia megértése és élvezete más, mint a hétköznapi, felszínes megértés, mellyel az evilági, értelmünket nem meghaladó dolgokat átlátjuk. Sokan ilyen felszínes részvétel miatt unnak rá a liturgiára, hiszen minden szöveget, éneket már ismernek. Ha kommersz vagy gyermeteg eszközökkel próbáljuk vonzóvá tenni a szentmisét, akkor úgy járunk, mint a gyermek, akinek szeme megragadt a színes csomagoláson, mohón felbontotta az izgalmas tartalmat sejtető dobozt, majd megvizsgálva az új játékot, rövidesen unottan dobta a sarokba, hiszen az éppen olyan tömegcikk volt, mint amivel eddig is számtalanszor találkozott. Unalmas és csömört okoz.

Ha rá akarjuk vezetni a híveket, a legkisebbeket is, a mélyben rejlő titok keresésére és élvezetére, akkor nem szabad félnünk a liturgia ünnepélyes ismétléseitől, szimbólumaitól, melyek elfüggönyözik a Szentet testi szemeik és füleik elől. A hétköznapi érthetőség, szórakoztatás hiánya eleinte idegennek és unalmasnak tűnhet, de rövidesen megnyílnak az ember lelki szemei és felfedezi azt a világot, melyet szem nem láthat, fül nem hallhat, emberi szív fel nem foghat. Isten mégis feltárja azoknak, akik Őt szeretik és keresik.

A liturgia nem hittanóra. Nem eszköz, hanem cél. Nem út, hanem beérkezés. A gyors siker, olcsó jó érzés, a mindenki számára azonnali felfoghatóság nem tartozik Isten módszereihez. Az emberi szív, legyen akár gyermeké, akár fiatalé vagy nagyon egyszerű emberé, nem éri be pótlékokkal, hamis csillogással, csak valódi értékekkel, melyek Istenhez vezetnek. Ne homályosítsuk el a Hozzá vezető utat.

(forrás: gloria.tv)

Létrehozva 2016. február 21.