„Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára.” (Jer 1,5a)

„Milyen Istentől ihletett álmokat dédelgettek a lelketekben?” Gyülekezetünk nőtagjai számára rendezték az eseményt, melyen én vezettem egy kiscsoportos beszélgetést. Hangosan felolvastam a kérdést, majd várakozva mosolyogtam a körülöttem ülő hölgyekre.

Ki lefelé nézett, ki fel, ki oldalra. A tollaikkal babráltak. Valaki belekortyolt a kávéjába, figyelmét lekötötte a csészéből felszálló pára. Csendben peregtek a másodpercek, mialatt hagytam őket gondolkozni.

Csak mond valaki valamit, reménykedtem, ahogy a csend kezdett kellemetlenné válni.

De senki sem szólalt meg. Hmmm. Próbáljuk más oldalról megközelíteni. „Mit szeretnétek csinálni Istenért, ha biztosan tudnátok, hogy sikerülni fog?”

Csak a tücsökcirpelés hallatszott.

Végignéztem a körülöttem ülő különböző életkorú és élethelyzetű asszonyokon, és megesett rajtuk a szívem. A bemelegítő beszélgetésekből tudtam, ki milyen terheket hordoz. Nem panaszkodott egyikük se, de a bemutatkozó kérdésekre adott válaszokból kiderült, milyen kihívásokkal szembesülnek nap mint nap: konfliktusos munkahelyen, kimerítő iskolai munkában, fejlődésükben akadályozott gyermekekkel foglalkozva, megromlott egészségi állapotban satöbbi, satöbbi.

Képtelen ötletnek tűnik az álmodozás magadért, ha kétéves gyermeked még nem tud járni, vagy ha utolsó megtakarított pénzeteket élitek fel. Ami azt illeti, a „túlélni a napot” volt az egyetlen „álom”, amit valaki megemlített akkor este.

Mikor aztán rájöttünk, hogy elfelejtettünk nagyot álmodni, az álmok hiánya lett beszélgetésünk témája.

Évekkel ezelőtt még tudtunk álmodni. A gyermekeknek nincs gondjuk az álmodozással. De ahogy az élet egyre több felelősséget ró ránk, könnyen megfeledkezünk álmainkról. Valójában még önzésnek is véljük az álmodozást, mikor annyi szükséget tapasztalunk.

Pedig ha Isten megajándékoz egy álommal, azzal nem önzésünket, hanem országa építését akarja támogatni. És egyedi módon be is huzalozott, hogy az Ő segítségével képesek legyünk az álom megvalósítására.

A Szentírásból tudjuk, hogy Isten kiválasztott, és felszentelt egy adott célra: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek; mielőtt megszülettél volna, fölszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek javára” (Jer 1,5a).

Más dolog elolvasni, és értelmünkkel megérteni ezeket a szavakat, és egészen mást jelent teljes szívemből hinni az igazságukat. Főleg, mikor feltör a belső bizonytalanság:

… Ugyan hogy választhatott volna ki engem Isten bármire, mikor még egy komolyabb bevásárlást sem tudok megoldani kiborulás nélkül a kicsikkel?

… Ugyan minek választott volna ki, mikor nincs bennem semmi különleges?

… „Fölszentelni egy feladatra” – megvannak arra a nálam sokkal fontosabb emberek.

Egy dologban biztos vagyok: Isten mérhetetlen szeretettel alkotott meg minket, szándékosan olyanra, hogy képesek legyünk beteljesíteni az álmot, amit nekünk szánt, és amiért megteremtett.

Tudja, mire vagyunk képesek, mert Ő alkotott ilyennek. Tehetségmagokat ültetett belénk. Kijelölte személyiségünket. Megalapozta erősségeinket. És mindezek készenlétben várják, hogy a Szentlélek erőt adjon Isten-adta álmaink teljesítésére.

Mivel egy szerető Isten szolgálatában állunk, különleges feladatunk, amivel megbíz, gyakran olyan álom formájában érkezik, amelyben örömünket leljük. Találkoztam nőkkel, akik arról álmodoznak, hogy árvákat gondozzanak, tiszta vizet biztosítsanak egy falu számára, könyvet írjanak, színpadról hirdessék Isten igéjét. Lehet, azért érezzük önzőnek ezeket az álmokat, mert annyira vágyunk rájuk! De tudhatjuk, hogy Istentől származnak, ha összhangban vannak az Igével, és nem magunk számára akarjuk learatni a dicsőséget, hanem Isten dicsőségére dolgoznánk.

Az álmokat sosem könnyű megvalósítani. Néha egyértelműen lehetetlennek tűnnek. De a Bibliában, a Mt 19,26-ban azt olvassuk, hogy Istennel semmi sem lehetetlen.

Talán ezért szoktuk abbahagyni Istenadta álmaink követését. Hagyjuk hogy az emberek véleménye, a statisztikák, a tények és számok határozzák meg, mennyire valósíthatók meg álmaink.

De mi lenne, ha a „lehetetlen” címkét leszednénk az álmainkról? Mi lenne, ha kimondanánk, Isten elég erős ahhoz, hogy véghez vigyen minden álmot, amit a szívünkbe ültetett? Hát nem lenne káprázatos?

Gyere hát, tépjük le a „képtelenség” címkét, gyűrjük össze, és dobjuk a szemétbe. És aztán kezdjünk álmodni újra, mint a gyermekek.

Köszönöm, Uram, hogy olyan szolgálatokra hívsz, amik örömmel töltenek el. Szeretném mindig nyitott szívvel fogadni a következő álmot, amit el akarsz ültetni benne. Segíts, hogy tekintetemet és szívemet, mindig rád hangoljam. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. október 18.