A II. Vatikáni Zsinatról

Eminenciás uram, Ön a második vatikáni zsinat előtt nőtt fel. Hogyan emlékezik vissza azokra az időkre?

Az egyház nagyon szép időszakában nőttem fel, amikor gondosan tanították a hitet mind otthon, mind a katolikus iskolában, különösen a Baltimore-i Katekizmusból. Emlékszem a szent liturgia nagy szépségére. Még a mi kis vidéki városunkban is gyönyörű szentmisék voltak. Természetesen nagyon hálás vagyok a szüleimért, akik nagyon józanul arra neveltek, hogyan kell katolikusként élni. Tehát csodálatos évek voltak.

Egy barátom, aki a zsinat után született, azt szokta mondani: „Nem minden volt jó a régi időkben, de minden jobb volt.” Mit gondol erről?

Nos, abban az időben kell élni, amit az Úr ad nekünk. Az biztos, hogy nagyon jó emlékeim vannak az 1950-es és a korai 1960-as évekről, amelyekben felnőttem. Azt hiszem, a legfontosabb az, hogy értékeljük katolikus hitünk organikus jellegét és értékeljük azt a hagyományt, amelyhez tartozunk, és amely által a hit eljutott hozzánk.

A zsinat utáni nagy változásokat lelkesedéssel fogadta?

Ezek a változások nem sokkal a zsinat után történtek. Kezdő szeminarista voltam abban az időben, és figyelemmel kísértük, a zsinaton történteket. De a zsinatot követő élményeink, olyan erősek voltak, sőt bizonyos esetekben olyan drasztikusak, hogy őszintén szólva, fiatalemberként elkezdtem megkérdőjelezni, hogy vajon igazából ez volt-e a célja a zsinatnak, mert láttam, hogy sok szép dolog az egyházban, hirtelen többé már nem volt jelen, sőt ezeket többé már nem is tekintették szépnek. Gondolok például a nagy múltú gregorián énekekre, illetve a latin nyelv használatára a szent liturgia ünneplése során. Aztán természetesen az úgynevezett „zsinati szellem” befolyásolt más területeket is, például az erkölcsi életet és a hitoktatást, valamintláttuk, ahogy sok pap elhagyta a papi szolgálatot, és sok szerzetesnővér otthagyta a szerzetesi életet. Tehát feltétlenül voltak olyan szempontok a zsinat utáni időszakban, melyek kérdéseket vetettek fel.

Önt 1975-ben szentelték pappá. Úgy gondolta, hogy valami elromlott az egyházban?

Azt hiszem, igen. Valahogy elvesztettük a szent liturgia erősen központi voltát és így a papságét és a papi szolgálatét is az egyházban. Azt kell mondanom, hogy olyan erősen a hitben nőttem fel, és olyan erős hivatástudatom volt, hogy soha nem tudtam volna visszautasítani, amit a mi Urunk kért. De láttam, hogy van valami, ami bizonyosan elromlott. Például tanúja voltam fiatal papként a katekézis ürességének. A kateketikai szövegek nagyon szegényesek voltak. Majd tanúja voltam a liturgikus kísérletezgetésnek – közülük néhányra nem is akarok emlékezni. A lelki élet hanyatlott, és a vasárnapi szentmisén való részvétel folyamatosan csökkenni kezdett.Mindezek azt jelezték számomra, hogy valami baj van.

A szentmise két formája

El tudta volna képzelni 1975-ben, hogy egyszer szentmisét mond abban a rítusban, amit a megújulás kedvéért elvetettek?

Nem, nem gondoltam volna. Bár, azt is el kell mondanom, hogy ezt teljesen normálisnak találom, mert nagyon szép rítus volt, és az, hogy az egyház ezt visszaállította, nagyon egészséges jel. Az az igazság, hogy abban az időben a liturgikus reform nagyon radikális volt, és amint már említettem, drasztikus is. Így a helyreállítás gondolata nem látszott lehetségesnek, de Istennek hála, meg történt.

Jogilag a Novus Ordo^[1] és a hagyományos latin mise^[2] ugyanaz a rítus. Önnek is ez az élménye, amikor az új vagy a régi rítus szerint főpapi misét celebrál?

Igen, a két rítus valóban ugyanaz, és azt hiszem, hogy amikor az úgynevezett új rítust, azaz a rendes formát nagy odafigyeléssel és erős hittel annak tudatában ünneplik, hogy a szent liturgia Isten cselekedete, akkor még tisztábban láthatjuk ugyanazon rítus két formájának egységét. Másrészt remélem, hogy idővel néhány elemet, amelyet oktalanságból kivettek a szentmiserítusából, s amely mára a hagyományos formává vált, helyre lehet állítani, mert a különbség a két forma között igen éles.

Milyen értelemben?

A rendkívüli forma gazdag kifejezésvilága, amelynek minden mozzanata a liturgia istenközpontúságára mutat, a hagyományos formában gyakorlatilag a lehető legalacsonyabb szintre csökkent.

A 2014-es szinódusról

A családszinódus sokkoló volt, sőt néha még botrányos is, különösen a fiatal katolikus családok számára, akik az egyház a jövőjét jelentik. Van okuk aggodalomra?

Igen, van. Úgy gondolom, hogy a nemrég, [2014. október 18-án] véget értszinódus felénél kiadott jelentés talán az egyház egyik legmegrázóbb nyilvános dokumentuma, amit csak el tudok képzelni. Súlyos riadalomra ad okot, és ezért különösen fontos, hogy a jó, katolikus családok, akik megélik a házasság szentségének szépségét, újra odaszenteljék magukat az igaz házaséletnek, és minden lehetséges alkalmat felhasználnak arra, hogy tanúságot tegyenek a házasság igazságának szépségéről, amelyet minden nap megtapasztalnak házasságukban.

Magas rangú főpapok azt a benyomást keltik, hogy a „fejlődés” az egyházban a homoszexuális lobbi és a válás támogatásában rejlik. Úgy gondolják, hogy ezek a dolgok új tavaszhoz vezetik az egyházat?

Nem tudom, hogyan hihetnek ilyen dologban. Hogyan is lenne lehetséges, például hogy a válásból – amelyet a Gaudium et Spes (az egyház pasztorális konstitúciója) a társadalom pestisének nevezett -, és a homoszexuális cselekedetek támogatásából, amely eredendően gonosz, bármi jó származhatna? Valóban azt tapasztaljuk, hogy mindkettő a társadalom rombolását, a család széthullását, a társadalom szövetének felbomlását, és a természetellenes cselekedetek esetében, az emberi szexualitás korrupcióját eredményezi, pedig a szexualitás lényegénél fogva a házasságra és a gyermekek nemzésére rendeltetett.

Gondolja, hogy az egyház óriásiterületein a fő probléma az, hogy nincsenek katolikus családok és főként nincsenek katolikus gyermekek? Nem erre kellett volna fektetnie a szinódusnak a hangsúlyt?

Azt hiszem, igen. Nagyon is így gondolom. Az egyház függ az egészséges, katolikus családi élettől, az pedig függ az egészséges, katolikus családoktól. Igenis hiszem, hogy ott, ahol az egyház leginkább szenved, ott a házasság és a családi élet is szenved. Látjuk, hogy amikor a házasságban a párok nem nagyvonalúak abban, hogy új emberi életet hozzanak a világra, a házasságuk is pusztulásnak indul, csakúgy, mint a társadalom. Számos országban tanúi vagyunk annak, hogy a helyi lakosság, amely sok esetben keresztény lenne, eltűnőben van, mert a születési ráta annyira alacsony. Ezek közül néhány helyen – például ahol erős az iszlámhoz tartozó egyének jelenléte – azt látjuk, hogy a muszlim élet veszi át a vezető szerepet azokban az országokban, amelyek korábban keresztények voltak.

[1] a II. vatikáni zsinat utáni megreformált mise, amely 1969-től van érvényben (ford.)

[2] a tridenti mise, avagy a hagyományos római mise 1969-ig volt érvényben, viszont XVI. Benedek pápa rendelkezésére a hívők igénye esetén az ordinárius külön engedélye nélkül újra alkalmazható (ford.)

A teljes interjú letölthető itt.

Angol nyelvű forrás

Létrehozva 2015. május 28.