„Állíts, Uram, őrséget szám elé, és védelmet ajkam kapujához!” (Zsolt 141,3)

Máig emlékszem, mikor tűnt fel először a csukott ajkak ereje. A kollégiumi szobámban ültünk a lányokkal, és beszélgetés közben felmerült valakinek a neve, akit mindnyájan ismertünk a főiskoláról. Egymás után mindenki kifejtette a véleményét erről a személyről.

Mindenki – kivéve a szobatársamat. Ő csak ült az ágyán, és nézett kifelé az ablakon. Még mikor egyik lány odaszólt, hogy ugye ő is így gondolja, akkor sem válaszolt semmit.

Végül valaki megkérdezte tőle, hogy egyáltalán figyel-e. Válaszát sosem felejtem el. „Persze, hogy figyelek. De nem hiszem, hogy van mit mondanom. Nem kellene így kibeszélnünk őt a háta mögött.” Süket csend támadt. Jó lecke volt.

Szobatársam igazat mondott. Senki se szeretné, ha mások így beszélnének róla. Akkor mi miért tesszük olyan lelkesen? Hát igen, nincs hatékonyabb módja annak, hogy kimaradjunk a pletykálásból, mint ha nem nyitjuk ki a szánkat. És ha szeretnél még egy jó módszert, elmondom, én mit gyakorlok már néhány éve.

Ígérd meg, hogy nem szólsz, és ragaszkodj az ígéretedhez.

Évekkel ezelőtt felhívott valaki, megkérdezte, olvastam-e az aznapi újságot. Nem olvastam.

De nem is volt már szükség rá, mert az illető részletesen előadta nekem, mi történt kicsiny városunkban. Megkérdezte, ismerem-e azt, akiről szó van, akit épp letartóztattak felszínre került szörnyű tetteiért.

Igen, ismertem. Egyik családtagjával jó barátságban voltam. Belesajdult a szívem, ahogy elgondoltam, hogy szenvedhet most a barátnőm, akinek fogalma sem volt arról, ami a háttérben zajlott. Alig tettem le a kagylót, újra csörgött a mobilom. Hangüzenetek is jöttek, jelezve, hogy emailem érkezett.

Helytelen dolognak tartottam, hogy csámcsogjunk erről az esetről, ezért egyszerűen nem vettem fel a telefont, és nem nyitottam meg az emailjeimet, mert féltem, hogy mind ugyanarról fog szólni. Isten és a barátnőm iránti tiszteletből el akartam kerülni a pletykát. Ekkor úgy éreztem, mintha Isten megszólítana: „Komolyan így gondolod? Akkor mondd el neki.”

Így hát küldtem egy sms-t, amiben elmondtam a barátnőmnek, mennyire szeretem és együttérzek vele. El sem tudom képzelni, min megy keresztül. Végül hozzátettem: „Tudd, hogy senkivel nem fogok erről az egészről beszélni, csak Istennel és veled. Mondd meg, hogyan imádkozhatom érted. És ha szeretnél beszélgetni, vagy bármire szükséged van, hívj, vagy írj. Szeretünk téged.”

Szerettem volna – és nagy szükségem volt rá –, ha az Úr megerősítene, hogy vissza tudjam fogni a nyelvem, és ne járjon a szám arról, ami ebben a családban történt. A 141. zsoltár szerzőjének ugyanerre a segítségre volt szüksége, ahogy a 3. versben olvassuk: „Állíts, Uram, őrséget szám elé, és védelmet ajkam kapujához!”

Azzal, hogy felvettem a kapcsolatot a barátnőmmel, és ígéretet tettem neki, őrséget állítottam a szám elé. Valahányszor ingert éreztem rá, hogy megszólaljak, mindig sikerült visszatartanom magam. Nem tudtam megszegni az ígéretet, amit egy barátnak és Istennek tettem. Sorsfordítónak bizonyult az az ígéret. Megfogadtam, hogy nem pletykálok, és Istennek hála, meg is tudtam tartani.

Ha valaki felhozta a témát, nyíltan megmondtam, hogy megígértem a barátnőmnek, hogy Istenen és rajta kívül mással nem fogom ezt az ügyet megtárgyalni. Az ígéret erőt adott, hogy visszatartsam magam a pletykától, és mások is példát vettek róla.

Pletykaéhes társadalmunkban nem lesz könnyű távol tartanunk magunkat mások kibeszéléstől. De a zsoltárossal együtt kérhetjük Isten segítségét, tudva, hogy ő hűségesen őrt áll ajkunk kapujában.

Uram, add, hogy szavaim mindig méltók legyenek Hozzád. Állj őrt, kérlek a szám előtt, mikor olyasmit készülök mondani, ami sértő lehet Rád vagy valaki másra nézve. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. március 4.