„Mindenkit tiszteljetek, szeressétek a testvéri közösséget, féljétek az Istent, s tiszteljétek a királyt.” 1Pét 2,17

Délután volt, esett az eső. Hetedikes fiammal az iskola folyosóján haladtunk a kijárat felé az igazgatóhelyettesnél tett látogatás után. Épp elővettem az esernyőmet, hogy védekezzem a kinti hideg zuhany ellen, mikor felhangzott mögöttem egy női hang:

– Helló! Elnézést. Kérdezhetek valamit?

Megfordultam, és felismertem az egyik konyhás nénit, ő jött utánam.

– Ön Spencer anyukája? – kérdezte.

– Igen – válaszoltam felé fordulva. – Valami baj van vele? – szorult össze a szívem. Épp az igazgatóhelyettestől jöttem, ahova a fiam osztálytermi vagánykodásáért hívtak be. Nem mondhatom, hogy feszült a keblem az anyai büszkeségtől. Megijedtem, hogy az ebédlőben is elkövetett valamit.

– Ó, dehogy! Nincs semmi baj, sőt! – jött a válasz. – Csak szólni akartam, milyen tisztelettudó fia van. Mindig rám mosolyog, és megköszöni, ha elé teszem az ételt, s néha még azt is megkérdi, hogy vagyok. És „asszonyomnak” szólít, a gondnokot meg „uramnak”. Gratulálni szeretnék, hogy ilyen kedves, tisztelettudó fiút neveltek!

Kevés lenne, ha azt mondanám, szavai simogatták anyai szívemet. Isten csókját éreztem, mikor ez a figyelmes iskolai alkalmazott rámutatott tinédzser fiam viselkedésének pozitív vonásaira.

A tisztelet jóformán eltűnt mai társadalmunkból. Személyesen – és főleg online – a másik becsmérlése, kifigurázása uralkodik. Újabban az a norma, hogy támadjuk a másikat, és rosszat mondjunk egymásról. Felnőttek és gyerekek egyaránt, a tiszteletnek meg nyoma sincs.

Már nem szoktuk „uramnak”, „asszonyomnak” szólítani azt, akit nem ismerünk. Ugyanilyen ritka az is, hogy tisztelettudóan bánjunk az idősebbekkel. Nem beszélve a felsőbb hatóság iránti tiszteletet, ami úgy tűnik, rég kiment a divatból.

A digitális világ sok új lehetőséget nyújt arra, hogy hallassuk szavunkat. Mindennapivá vált, hogy felhajítjuk a képernyőre a véleményünket – a szociális médiában, egy megjegyzésben vagy egy blogbejegyzésben. És sajnos véleményünket nagyon ritkán csomagoljuk a tisztelet borítékába. Cinizmusba, gúnyba, megvetésbe mártjuk inkább.

Pedig mai alapigénk a tiszteletről beszél. És nem csak arról, hogy tiszteljük a feljebbvalókat, a rendőröket, a bírókat, az elnököt vagy a kormányzót. Sokkal messzebbre megy, és azt kéri, tiszteljünk mindenkit. MINDENKIT.

Úgy értsem, hogy a rosszindulatú szomszédot is, aki hagyja, hogy a kutyája összerohangálja és vécének használja az udvarunkat? Igen. És a veszekedős rokont, aki mindig kibeszél a hátam mögött? Igen. És mi legyen azzal a kiállhatatlan perszónával a bizottságban, akinek minden mozdulata, egész lénye az idegeimre megy? Hát ja. Őt is.

Megtanulhatunk tisztelettudóak lenni a körülményektől függetlenül. Hívjuk a Szentlélek erejét, hogy csillapítsa le nyelvünket, segítsen mérlegre tenni szavainkat, hogy udvarias hangnemben szólaljunk meg. Ez nem azt jelenti, hogy ne mondjunk igazat. Csak azt, hogy fogalmazzunk méltó módon.

Jézus szeretetét sugározzuk, amikor nyugodtan, összeszedetten, civil módon beszélünk.

Észre fogják venni – ahogy a konyhás néni észrevette az én csínytevő fiamon –, hogy a mi beszédünk nem goromba, nem tiszteletlen, nem durva. Szavaink tiszteletet tükröznek. Nem csak azok felé, akikhez beszélünk, hanem ami ennél sokkal fontosabb: Isten felé is.

Atyám, segíts, hogy fontoljam meg, mielőtt kimondanék valamit, biztosítsd, hogy szavaim mindig tiszteletet sugározzanak, add, hogy hangom higgadt, viselkedésem kedves legyen. Szeretnék tetszésedre lenni, és megadni a tiszteletet másoknak a szavaimmal. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2015. január 22.