„Ugye két fillérért öt verebet is adnak. Mégis az Isten nem feledkezik meg egyetlenegyről sem. Sőt még a fejeteken a hajszálakat is mind számon tartja. Ne féljetek hát! Sokkal többet értek ti, mint a verebek.” (Lk 12,6-7)

Ők csak haszontalan ócskaságnak látták. De nekem értékes kincs volt. Évekkel ezelőtt egy hideg téli reggelen a konyhaasztal körül ültem a gyerekekkel, és arról beszélgettünk, ki mit szeretne karácsonyra. Mikor kislányom elmondta, hogy ő egy új babára vágyik, régmúlt emlékek törtek fel bennem.

Láttam magam, ahogy izgatottan trappolok le a lépcsőn karácsony reggel, hogy lássam, ott ül-e az új babám a karácsonyfa alatt. Nagy, csokoládébarna szeme volt, hosszú, selymes haja lófarokba kötve hullott alá rózsaszín fodros ruhácskájára. De a legérdekesebb a hátán lévő zsineg volt: ha azt meghúztam, a hosszú lófarok kerek kontyba húzódott a feje tetejére.

Ahogy elmeséltem a lányoknak, milyen sokat jelentett nekem ez a baba, Kaitlyn megszólalt: „Ó, milyen kár, hogy mi nem láthattuk!” Öröm gyulladt a szememben, izgatottan felálltam, és közöltem velük: „De hát még megvan!” Odamentem a szekrényhez, és a ruhák mögül előhúztam a dobozt, majd büszkén felmutattam a babát a lányaimnak, repesve az örömtől, hogy gyermekkorom egy darabkáját megoszthatom velük.

Pár pillanatnyi zavart csend után Morgan gyermeki őszinteséggel ennyit mondott: „Anyu, ez nagyon csúnya!” Majd félénken Kaitlyn is csatlakozott: „Igen, anyu. Szinte ijesztő.” A kis Michael döbbenetében szóhoz se jutott. Nagyot nevettünk az egészen, és én gyengéden fogtam a babámat, és visszatettem a dobozba. Ránéztem, és megpróbáltam a gyermekeim szemével látni.

Hát igen, amit ők láttak, egy kopott játék volt, tele karcolásokkal, egyik szempillája hiányzott, a szemei dülledtek voltak. Kócos, gubancos vörös hajat láttak, ami 30 éven át nyomódott a doboz falához, ruhája fakó volt, foltos és szakadt. De mert nekem nagyon értékes volt, én túlláttam a tökéletlenségein. Egyedül a szeretetem ad neki értéket, és ezt senki véleménye nem változtatja meg.

Az, ahogy a gyermekeim elvetették az én babámat, eszembe juttatta egykori, értéktelennek hitt önmagamat. Azon gyötrődtem akkor, hogy múltbeli bűneim, jelenlegi hibáim és tévedéseim bizonyára haszontalanná tesznek Isten szemében.

Évekig nem tudtam, mennyire értékes vagyok Jézus számára. Úgy tűnik, az apostolok is küszködtek ilyen gondolatokkal. A Lukács 12-ben Jézus tudja, hogy őt és követőit nemsokára elítélik, üldözni fogják. Hogy enyhítse rettegésüket, a verebek példájára alapozva biztosítja őket értékes voltukról.

A bibliai időkben sem voltak értékesek a verebek, legfeljebb a szegények olcsó eledeléül szolgáltak. Jézus arról beszélt a tanítványainak, hogy bár a világ szemében értéktelenek a verebek, Istennek kedvesek e madárkák. Őket pedig mérhetetlenül jobban szereti. Szerette volna rávezetni őket, hogy Ő túllát tökéletlenségeiken, bűneiken és félelmeiken, értékesnek tartja őket függetlenül bárki más véleményétől. Szereti őket azért, mert az Övéi. Ez adja az értéküket.

Jézus ugyanúgy értékesnek tart minket, mint a tanítványokat, és ezt semmi nem befolyásolja. Egyetlen cselekedetünk, élményünk se von le értékünkből Krisztusban.

Az érték a szemlélőtől függ, és ránk Jézus szeme tekint. Értékünk nem csak passzív érték Isten szemében, hanem használhatók is vagyunk Számára az Ország építésében, olyan célok elérésében, amiket elképzelni se tudunk.

Bárcsak látnád magad az Ő szemével, és elfogadnád azt, aki vagy, azért Akié vagy!

Uram, küszködöm a gyenge önértékeléssel, azzal az érzéssel, hogy haszontalan vagyok amiatt, amin keresztül mentem, a hibák miatt, amiket elkövettem. Segíts, hogy a Te szemeddel lássam magamat, és elfogadjam, mennyire értékes vagyok Benned. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2014. november 17.