Köszönet a szerzőnek a könyvismertető megküldéséért. A szerk.

Életutunk, az életen át tartó vándorlásunk, zarándokságunk térben és időben, ráadásul az adott kultúra, vagyis a korszellem befolyása alatt zajlik. Az embernek az időhöz való viszonyulása, időélménye a különböző korokban és kultúrákban eltérő lehet. Ez pedig jelentősen befolyásolhatja életünk fontos területeit, lelki működéseink fontos vonatkozásait. Ennek alapos filozófiai áttekintését adja a koreai származású, katolikus hitű Byung-Chul Han Az idő illata című könyvében. Gondolatai és következtetései sokat segíthetnek abban, hogy jobban értsük hiperaktív korunk zaklatottságának okait és rátaláljunk annak lehetséges orvosságaira.

A kereszténység előtti, illetve azon kívüli un mitikus kultúrák világának (pl az antikvitás, illetve a Távol-Kelet) időélménye a tartós jelen, az örök visszatérés, amelyben minden esemény a világ múlhatatlan, változtathatatlan lényegét képviseli. Minden, ami történik, az örök igazságok reprodukálását jelenti. A mitikus idő mozdulatlan, mint egy kép.

Más minőségű a történelmi világ időélménye, amely lineáris és amelyben a változás lehetősége teszi jelentésessé az időt. Az idővonalnak meghatározott iránya van, a jövőre irányul. A történelmi időt a kereszténység hozta létre, és ez képezi annak első szakaszát, amelyet Han eszkatológiainak, vagyis a végső időre, a világ végére irányulónak ír le. A történelem az üdvösség története, amelynek kitüntetett pontjai az Ige megtestesülése, mint az időszámítás kezdete, majd a Megváltás, amelynek hírét az Egyháznak el kell terjesztenie a Föld végső határáig, térben és időben egyaránt, míg eljön a végítélet és az azt követő új teremtés. Az idő ura Isten, az ember pedig az Isten által teremtett világ tényszerűségébe van belevetve, illetve ennek objektivitásának van alávetve. A keresztény hívő zarándok, aki előre kijelölt utat követ, határozott céllal, amely nem más, mint az örök üdvösség elérése.

A felvilágosodás korában az eszkatalogikus időképzet helyébe a progresszivitás lép, amelyet a szabadság eszméje lelkesít át: az idő szubjektuma immár nem az ítélő Isten, hanem a szabad ember, aki magát tervezi, sőt alkotja meg a jövőnek. A történelem ugyan üdvtörténet marad, de már csak evilági értelemben: az előállítható, létrehozható jobb jövő reményével. A vallásos üdvözülés várása helyébe a boldogság és szabadság evilági reménye lép. A társadalmi és technikai haladás kvázivallásos narratívába ágyazódik. Az idő megszabadul a természeti és teológiai kényszerektől, elvesztette tényszerűségét, belevetettségét, de ezáltal lényegében destabilizálódott. Központi fogalommá vált a gyorsulás, amelynek szimbóluma a XIX. században a vasút lett. Az idő ugyanis egy cél, a jobb jövő felé halad.

A teljes recenzió letölthető itt.

Létrehozva 2026. március 16.