“…hogy szívükben megerősödve és a szeretetben egyesülve eljussanak a tökéletes megismerés teljes gazdagságára: Isten titkának, Krisztusnak a megismerésére” (Kol 2,2)

Ahogy belépett az ajtón, láttam rajta a változást. 16 éves Andrew gyermekem edzésről érkezett, és a szokásos fásult, kimerült kifejezés helyett mosoly ragyogta be az arcát, mely így olyan volt, mint a telihold.

Meg sem kérdezhettem, mi történt, már mondta is: „Ahogy jöttem kifelé, az előcsarnokban megállított az igazgató, s azt mondta ’egy bajnokhoz is méltó lett volna’, ahogy dolgoztam.”

Egy megjegyzés feldobta Andrew hangulatát. Az, hogy valaki törődött vele, nézte, hogyan súlyzózik, olyan érzelmi hullámot indított el a fiamban, hogy legszívesebben megölelte volna azt az embert. De mivel ez fura lett volna, csak annyit mondott: „köszönöm”, és ment is tovább.

„De mikor a kijáratnál voltam – folytatta Andrew -, ledobtam a táskámat, és visszaszaladtam, hogy megköszönjem a tagnak a biztatást! Annyira jól esett!”

Másnap reggel Andrew elmondta, hogy mindegyre a tegnapi jelenet jár a fejében. „Elhatároztam, hogy mostantól kezdve, ha észreveszem, hogy valakinek biztatásra van szüksége, bátorítani fogom! Nem csak azért, hogy neki jól essen, hanem mert nekem is jól esik másokra figyelni, s nem mind csak magammal foglalkozni.”

Alig bírtam visszatartani a könnyeimet. Igen, büszke voltam a fiamra ezért a hozzáállásáért, de főleg a változás nyűgözött le, amit a tekintetében láttam. Az ő engedélyével megosztom, miért volt ez ilyen nagy dolog.

Hónapok óta tanúi voltunk, hogy a mi lelkes, boldog, vidám gyermekünk egyre inkább visszahúzódik tőlünk és a barátaitól. Mély kétségeinek adott néha hangot, elbizonytalanodott Istenben és saját életének értelmében.

Nyomasztó gondolatok gyötörtek, látva, hogyan süllyed le lassan a kisfiam a csüggedés, a kételkedés mocsarába, haragosan marcangolva magát küzd Isten ellen, a saját életmódja ellen.

Sokat imádkoztunk a férjemmel. Birkóztunk Istennel. Mindig beszélgettünk Andrew-val az őt nyomasztó kérdésekről, ha erre igénye volt. És szerettük tovább is, amennyire csak tudtuk.

Most, jó néhány hónappal az eset után is elképedek, mekkora változást tud eredményezni néhány biztató szó. Egy idegentől, aki észrevette, aki bátorította, és arra indította, hogy továbbadja, amit kapott tőle.

Mai alapigénkben Pál apostol megosztja velünk, hogy azért küzd a többiekért, “hogy szívükben megerősödve és a szeretetben egyesülve eljussanak a tökéletes megismerés teljes gazdagságára: Isten titkának, Krisztusnak a megismerésére” (Kol 2,2).

Az történik, hogy amikor biztatunk, bátorítunk valakit, szeretetben egyesül szívünk Istennel és egymással? És valami magasabb rendű megértésre jutunk, mely segít felismerni, milyen gazdagok vagyunk Krisztusban?

Azért írtam le ezt ma, mert reggel újra felidézte Andrew, mekkora változást jelentett az életében az a megjegyzés az edzőteremben. Azt mondta, hosszú idő után először érezte újra Isten szeretetének erejét és valóságát, ami előtt hónapokig zárva tartotta a lelkét. És a következő időszakban újra tudott remélni, újra tudott bízni Istenben.

Uram, köszönöm Neked a biztatás kegyelmét. Segíts, hogy lassítani tudjak, és meghalljam szavadat, amivel reményt árasztasz a lelkembe, tudatosítod bennem, hogy látsz, hogy értékelsz, hogy célod van velem! Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2014. június 21.