„Ne hárítsd el, fiam, az Úr intelmét, és ne állj ellen a dorgálásának. Az Úr megfeddi azt, akit szeret, mint apa a fiát, akinek jót akar.” (Péld 3,11-12)

Heather lányom kétéves kora körül gyakran eszembe jutottak hajdani, az anyaság előtti kérkedő gondolataim. Hányszor ítélkeztem bizonyos anyukák fölött, és ígértem meg magamnak, hogy az én gyermekeim biztos nem fognak úgy viselkedni!

Tudjátok: úgy.  Hadonászni anya ölében, toporzékolni az élelmiszerboltban, hisztizni a sorban állásnál. Ám kislányom erős akarata komoly próbatétel volt. Állandóan feszítette a türelmemet, és gyakran viselkedett úgy.

Sosem felejtem el az egyik legnehezebb esténket. Kimerítő nap volt, tele hadakozással, és végre eljött a fektetés ideje. (Áldom Istent a fektetési időkért!) Heather megütötte a kishúgát, és mondtam, hogy kérjen tőle bocsánatot. Nem akart.

Minden porcikám arra vágyott, hogy hagyjam annyiban, és fektessem le a lányokat, de tudtam, hogy nem engedhetek. Határozott hangon odaszóltam neki:

– Menj be a szobádba, majd utánad megyek.

Örültem, hogy engedelmeskedik, és elindul a szobája felé.

Bíztam benne, hogy elkerültük a csatát – míg rám nem nézett azzal vaskemény tekintettel. Egyik lába belül volt a szobája küszöbén, másik kint a nappaliban.

– Menj be a szobádba, Heather.

Hangom sürgető volt, de ő rá se hederített. Nagyon fáradt vagyok most ehhez – gondoltam. Ekkor eszembe jutott a Péld 3,11-12, amit még Heather születése előtt memorizáltam. „Ne hárítsd el, fiam, az Úr intelmét, és ne állj ellen a dorgálásának. Az Úr megfeddi azt, akit szeret, mint apa a fiát, akinek jót akar.”

Míg esélyeimet latolgattam, az Úr szólt hozzám ezzel az igeverssel. Tudtam, mit üzen: Nem választhatod a vereséget. Nagy levegőt vettem, és eldöntöttem, nem számít mennyi ideig tart, de nem hagyom, hogy Heather engedetlensége győzzön a fáradtságom fölött. Ennél sokkal jobban szerettem.

Egy idő múlva leült a küszöbre, félig kint, félig bent. Én vele maradtam a nappaliban. Órákig nem változott semmi. Nem bolondultam meg, csak eltökélt voltam. Ezen az estén a lányom megtanulja, hogy az anyja komolyan gondolja, ha mond valamit. Nem volt tévé. Nem voltak játékok. Még egy darab papír sem, amire firkálni lehetne.

Míg ő üldögélt, én összehajtogattam a tiszta ruhát, kifizettem néhány számlát, megírtam a bevásárlólistát – és néha megkérdeztem, bocsánatot kér-e. Szemhéja egyre nehezebb lett, tudtam, mennyire örülne, ha ő győzne, de nem engedtem. Végül szokásos lefekvési ideje után három órával bocsánatot kért a húgától és tőlem. Jóéjt puszit adtam neki, mialatt ágyba dugtam. Átölelte a nyakamat, és úgy mosolygott rám, mintha én lennék a világ legjobb anyukája. Minden elrendeződött – legalábbis arra az estére.

Nem ez volt az utolsó csatánk. De ahogy múlt az idő, egyre gyérültek az összekoccanások. Kitartottam gyermekeim fegyelmezésében, ahogy az Úr is megfeddi azt, akit szeret. Miért? Mert azt szeretné, ha bölcsekké válnánk, hogy elkerülhessük a veszélyes hibákat, és növekedjünk az Ő kegyelmében. Ezt szeretném én is öt lányomnak. Nagyon sok időt töltöttem imádságban – és a küszöbökön –, amíg lányaim felnőttek. Mindegyik más volt, mindegyikhez másfajta nevelési stratégiára volt szükség. Mostmár felnőttek, és örömmel kijelenthetem, hogy Heather és testvérei szeretik az Urat, és az Ő útján járnak.

Szeretem a gyermekeimet, és tudom, hogy megérte minden perc, amit a nevelésükre, fegyelmezésükre fordítottam. Még a hosszú, álmatlan éjszakák is.

Uram, jobban kellesz, mint bármikor. Szükségem van az erődre, bölcsességedre, irányításodra, hogy rávezessem gyermekeimet az útra, amelyen járniuk kell. Segíts! Legtöbbször úgy érzem, alkalmatlan vagyok erre. Ugyanakkor tudom, hogy általad mindenre képes vagyok. Köszönöm, Uram. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2014. május 10.