A XX. században aligha találunk olyan szentet, akinek életét annyi titok és a földi világ számára felfoghatatlan jelenség szőtte volna át, mint Pietrelcinai Szent Pio atyáét. A kapucinus ferences szerzetes egyszerre volt egyszerű, szelíd ember, és olyan csodáknak a tanúja, amelyek messze túlmutatnak a hétköznapi tapasztalaton. Életében szorosan összefonódott a fájdalom és a fény, a szenvedés és a kegyelem. Az alábbi cikkben bemutatjuk életének tíz olyan titokzatos mozzanatát, amelyek talán egy kicsivel közelebb vihetnek bennünket e rendkívüli szent megértéséhez.

1. Korai elhívás

Francesco Forgione 1887. május 25-én látta meg a napvilágot. Szülei már az első napokban a templomba vitték, ahol a keresztségben a Ferenc nevet kapta. Gyermekkorában csendes, visszahúzódó fiú volt, aki gyakran egyedül töltötte idejét, sokszor imádkozott, és mélyen érzékenyen reagált, ha valaki káromkodott a közelében. Úgy tűnik, már ekkor is munkálkodott benne az isteni hívás. Gyerekkorától fogva ministránsként szolgált a helyi plébánián, és visszaemlékezések szerint már ötéves korában Jézusnak szentelte magát.

1902-ben Francesco apjával együtt elindult Morconéba, hogy beléphessen a helyi kapucinus kolostorba, ahová 15 évesen fel is vették. A következő évben kezdte meg noviciátusát. A búcsú pillanata édesanyja számára különösen fájdalmas volt, de mégis örömmel engedte útjára: „Szent Ferenc hívott, hát menj!” – mondta fiának. Pio atyát 23 évesen szentelték pappá, ekkor kapta a Padre Pio nevet, amely egész életében vele maradt.

2. A stigmák titka

1918. szeptember 20-án, egy csendes imádság közben különös fény ragyogta be Pio atya celláját San Giovanni Rotondóban. A szerzetes ekkor mély, extatikus élményt élt át, amelyről később úgy vallott, hogy Jézus sebeit látta magán megjelenni. Amikor magához tért, testén valóban ott voltak Krisztus stigmái: a szegek helye a kezein és a lábain, valamint a lándzsa nyoma az oldalán. „Ötven évig viseled sebeimet, azután hozzám jössz” – mondta Jézus Pio atyának, aki így halála időpontját is megtudta.

Ezek a sebek nem csak láthatók voltak, hanem véreztek is – olykor annyira, hogy kötéseit naponta többször kellett cserélni. Az orvosok és egyházi vizsgálóbizottságok évtizedeken át próbáltak magyarázatot találni a jelenségre, ám minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult:

Pio atya Krisztus vállsebét – amelyet a kereszt hordozása okozott – is magán viselte, de erre csak halála után derült fény a nyilvánosság előtt. Soha senkinek nem nem beszélt róla, kivéve egyetlen embert – Szent II. János Pál pápának ugyanis elmondta. Ezt követően misztikus barátság szövődött közöttük. A fiatal Karol atya egyszer megkérdezte a szerzetest, melyik stigma okozza neki a legtöbb fájdalmat. A fiatal pap úgy gondolta, hogy a legfájdalmasabb minden bizonnyal Pio atya szívén viselt sebhelye lehet, ám ő azt felelte: „Nem, a legjobban az a seb fáj, amely a vállamon van, amelyikről senki sem tud és nem is áll semmiféle kezelés alatt.”

Sokszor könyörgött Istenhez, hogy vegye el tőle a sebek külső láthatóságát, és csak a fájdalom maradjon meg. Ez a kérés sokáig nem talált meghallgatásra: ötven éven át hordozta testén a keresztre feszített Krisztus jeleit, egészen haláláig.

3. A szentség illata

Akik kapcsolatba kerültek Pio atyával, gyakran éreztek különös illatot, amely rózsára, jázminra vagy finom füstölőre emlékeztetett. Beszámolók szerint ez az illat a szerzetes stigmáiból (pontosabban a sebekből szivárgó vérből) áradt, ezért a „szentség illataként” emlegették. Ez az illat néha akkor is érzékelhető volt, amikor a szerzetes fizikailag nem volt jelen – például leveleinek felnyitásakor.

A cikk elolvasható itt.