A világ különböző helyein készült interjúk csokrából kiválasztottuk a számunkra legérdekesebbeknek kérdéseket. Itt átnyújtjuk ezeket Emiliano Tardif atya válaszaival.

7.  Nem veszélyes egy olyan adomány, mint ez?

Mindenekelőtt ez egy adomány: azaz Istennek ingyenes ajándéka. A gyógyítás kizárólag Isten – minden emberi eszközt meghaladó – műve.

Másrészt az adomány a közösség javára adatott és nem annak, akinek megvan. Igencsak veszélyes lenne Isten dicsőségét egyedül a magam számára megkaparintani. Ügy még ítélet alá is kerülhet a gyógyítás adományával rendelkező: „Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram! Nem a te nevedben jövendöltünk? Nem a te nevedben űztünk ördögöt? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? Én akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket. Takarodjatok tőlem, ti gonosztevők!” (Mt 7,22-23)

A közösség szolgálatába állítva ez egy értékes adomány. Ha elfogadjuk, hogy csak eszközök vagyunk, akkor épülünk. Mindazonáltal szerintem a legnagyobb haszna az, hogy növeli a közösség hitét, hogy felébreszti az alvókat, és hogy újraéleszti az evangelizáció szolgálatát, megmutatva a közlünk élő jézust.

8.  Atyám, ha Pál apostol azt mondja, hogy legfontosabb a szeretet, akkor miért tulajdonít ekkora jelentőséget a karizmáknak?

Nem én tulajdonítok neki, hanem Jézus (vö. 4,23). Pál apostol azt mondja, hogy az igazi apostolt a jelek jellemzik (vö. 2Kor 12,12). Inkább azt szeretném megkérdezni: Miért kisebbítik egyesek azt, aki Jézus számára nagy jelentőséggel bír?

Sajnos szembeállítják azokat, amik kiegészítik egymást. Az elvont szeretet nem létezik. Egy karizma gyakorlása, bármilyen legyen is az, közösségi szolgálat, következésképp ez maga a szeretet.

9. Tardif atyáról majdnem mindig mint különálló csillagról beszélnek. Egyedül dolgozik?

Azontúl, hogy a Szent nevezett szerzetesrend tagja vagyök, egy olyan 87 tagú közösséghez is tartozom, amelynek   Az élő Krisztus szolgálói” a neve. Bármilyen szolgálat, különösen ez, nagyon veszélyes, ha magányos lovagként végezzük.

Testvéreim a közösségben szeretnek és kijavítanak. Sokat tanulok tőlük. Nem csodálnak agyon. Egyszerűen a testvérük vagyok, akit segítenek életszentségre jutni.

Lelkigyakorlatokon nagyon szeretek másokkal együtt prédikálni, akik más-más nézőponttal járulnak hozzá az evangelizációhoz. Vagy házaspárokkal, akik a családot érintő témákat tudják úgy is tágyalni, ahogy én soha nem tehetném. Jelenleg egy laikus közösséggel dolgozom. Közösségünk 1981 -82-ben alakult; sok jóakaratú ember segítségével kaptunk egy házat Santo Domingo-ban, amely evangelizációs központ lett. A házat 1984 március 19-én áldották meg, és március 25-én megkezdődött a legszentebb Oltáriszentség imádatának szolgálata. Innen jött az az ötlet, hogy a „Gyümölcsoltó Boldogasszony Háza” nevet adjuk neki.

Minden nap reggel nyolc órától este nyolc óráig kitesszük az Oltáriszentséget. A közösségnek többféle szolgálata van, de az elsődleges a szentségimadás. Minden délután egy pap áll azok rendelkezésérc, akik lelki vezetés céljából szeretnének beszélgetni. Ezenkívül megünnepeljük az Eucharisztiát. A ház mindenekelőtt egy evangelizátor-képző központ az Eucharisztiában jelenlévő Jézus szemlélésével.

A Gyümölcsoltó Boldogasszony Háza karizmatikus lelkigyakorlatok által a városban vagy a városon kívül evangelizál. Ez televízió- illetve rádióműsorokon keresztül történik. Mindegyikünk a saját házában lakik, de hetente összejövünk imádkozni, egymással megosztani és megszervezni apostoli munkánkat.

Évente két lelkigyakorlatunk van arra, hogy lelki életünknek új erőt és lendületet adjunk. Közösségünk tagjai laikusok, fogadalmat nem tesznek, de van bizonyos alapvető elköteleződésük.

10. Evangelizáló közösségükben On az egyetlen, akinek megvan a gyógyítás adománya?

Többünknek megvan a testi gyógyítás, másoknak a belső gyógyítás adománya. 87 emberbői tizenegynek megvan az ismeret, többeknek pedig a prófétálás, illetve a szabadítás karizmája. Elmesélek Önnek valamit, ami a ház egyik hitoktatójával történt.

Egy nap érkezeti valaki, mankóval is alig tudott járni és Tardif atyát kereste, hogy imádkozzon a gyógyulásáért. A hitoktató, aki fogadta, tájékoztatta, hogy nincs itt. A beteg nagyon sajnálta a dolgot, de a testvér így szólt hozzá: „Nézd,  aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom. Menj a kápolnába, ott ki van téve az Oltáriszentség. Ő fog téged meggyógyítani!” A beteg odament. Körülbelül tizenöt percnyi imádság után kijött a kápolnából, lábain biztosan állt és teljesen egyedül járt.

11. Sokan vannak, akik azt gondolják Emiliano atyáról, hogy szent. Mit gondol erről?

Mindig jót mulatok ezen. Néha, amikor egyedül vagyok és este aludni megyek, azt gondolom: „Ha tudnák, hogy milyen vagyok, nyugton maradnának.” Továbbra is vidéki plébános vagyok egy elveszett Karib-tengeri szigetecskén.

Nem gondolom, hogy több vagyok annál a virágvasárnapi kis szamárnál, aki Jézust hordozta. Jól tudom, hogy amikor köszönetekkel halmoznak el és ruhájukat terítik előttem a földre az emberek, akkor Jézust üdvözlik egy „Isten Őt, akit hordozok.

És miután elvittem Őt nekik, visszavezetnek az istállómba. A visszatéréskor semmiféle virágos kabát, semmi elismerés nincs; belépek lelkem szentélyébe és azt mondóin: „Uram, milyen hatalmas vagy!”

A szamárnak ez a hazavezetése tart meg enqem az alázatban. A magány és a Jézussal való együttlét nem engedi, hogy hamis elképzeléseket tápláljak magamról. Amikor letérdelek és zsoltárokban dicsérem Isten csodáit, arra gondolok, hogy ha az emberek jobban ismernék Jézust, kevésbé törődnének velem.

A közösségem nagyon jól tudja, hogy nem vagyok szent, de szeretnék az lenni. Ez minden megkeresztelt hivatása. De a szentet mindig olyannak képzeljük, akinek fényképét az oltárra tehetjük. vagy aki csodákat tesz. Számomra szentnek lenni sokkal többel jelent: azt jelenti, olyannak lenni, mint jézus. Ki nem szeretne hát szent lenni?

Sői, megkeresztelésem óta – amikor belegyökereződtem Jézus Krisztus halálába és feltámadásába- magamban hordom az életszentség csíráját a Szentlélek adománya által, melyet Ő ingyen adott nekem anélkül, hogy bármit is megérdemeltem volna belőle.

A gyógyítás karizmája nem jele az életszentségnek, ez egy ingyenes adomány. Ha türelemmel és szeretetben a betegek szolgálatába állítom, segíthet megszentelődésemben azért, mert ez egyszerűen egy szeretetgyakorlat. S néha bizony nyomasztó is.

Egy nap valaki azt mondta nekem: „Emiliano, nem félsz attól, hogy a sok csoda miatt az emberek még az életedben szentté fognak avatni?” Azt feleltem: „Jobb szeretem, ha inkább szentnek tartanak, mint banditának”.

12. Atyám, amikor tömegeknek prédikál, vannak-e tömeghisztériás megnyilvánulások?

Vannak olyan megnyilvánulások, amelyeket nem neveznék hisztériásnak, hanem inkább Istenünk üdvözítőjelenlétében való természetes lelkesedésnek. A zsoltárok például tele vannak ilyen kifejezésekkel.

Máskülönben az írástudók és a farizeusok túlzónak tartották a Dávid Fiát üdvözlő „Hozsanna!” kiáltásokat. Felteszem magamnak a kérdést, miért kiabálnak és lelkesednek az emberek a stadionban kedvenc csapatuk győzelmén, és miért ne fejezhetnék ki érzelmeiket az előtt, Aki legyőzte a halált? Miért sírnánk a meghatódottságtól egy művész előtt, és miért nem az örömtől az urak Ura előtt?

Noha nem kétlem, hogy néhányan túloznak érzelmeik kifejezésében, azt hiszem, hogy mások viszont éppen híján vannak a klfejezésszabadságnak.

Néha mégiscsak van erős felindulás és izgalom…

Jobb szeretek egv fellelkesülttel szembekerülni, mint egy halottal. A fellelkesültet ki lehet javítani vagy meg lehet nevelni, de mit lehet kezdeni egy halottal?

13. Miért van az, hogy egyesek meggyógyulnak, mások pedig nem? Egyesek, akiknek láthatóan nagy a hitük, úgy tűnik, megérdemlik, hogy meggyógyuljanak, nem gyógyulnak meg; viszont meggyógyulnak olyanok, akikről nem is gondoltuk volna?

Itt két dolgot kell megkülönböztetnünk. Az egyik az, hogy miért gyógyulnak meg az emberek, a másik pedig az, hogy miért nem. Az elsőt illetően elmesélek Önnek valamit, ami nagyon régen történt meg velünk.

Egv összejövetelen éppen azt tárgyaltuk, miért gyógyít minket az Úr? Az egvik ember bibliai érveket sorakoztatott fel, a másik Isten ígéreteire támaszkodott, és így tovább. Volt ott bárgyú arckifejezésű fiatalember, aki szerette volna elmondani a véleményét, de senki nem adott neki lehetőséget erre. A végén, amikor már mindannyian befejeztük a témáról való mélyreható eszmecserénkel, a fiatalember komoly hangon így szólt: „Azt hiszem, hogy Isten azért gyógyít meg minket, mert betegek vagyunk.” Számtalanszor megforgatva a kérdési a fejemben, ugyanerre a következtetésre jutottam: Isten egy jó Atya, aki együttérez gyermekei fájdalmával.

Ami azt illeti, hogy mások miért nem gyógyulnak meg, arról a legkisebb elképzelésem sincs. De amikor az égbe érkezem, ez lesz az első dolog, amit meg fogok kérdezni Istentől. Az biztos, hogy még olyan pogányok is meggyógyulnak, akiknek pedig nincs hitük… láttam ilyeneket Afrikában és Indiában.

Zairében, Mbandakában egy evangelizáció sorozat során, az egyik délutánon a sportcsarnokban körülbelül húszezer ember gyűlt össze a gyógyító misére. Egy pogány kisgyerek puszta kíváncsiságból jön be. hogy lássa, mi történik. Éppen az áldoztatás folyt. Ezután került sor a gyógyító imára. Ez a tizenkét éves fiú születése óta heves szívverésben szenvedett. Hirtelen érezte, hogy nagy forróság árad szét benne, mintha elektromos áram szaladt volna végig a testében.
Jézus testét a sírboltban feltámasztó élő Isten Lelke töltölte be és gyógyította meg. A mise után a gyerek teljesen meggyógyult betegségéből: az orvos igazolta, hogy ami történt, az nem pusztán a képzeletének gyümölcse, hanem valóban a meggyógyulásáról van szó. Az evangelizáció sorozat befejezésekor ez a tizenkét éves gyermek meglepő bátorsággal tanúbizonyságot tett és az Úrnak hálát adva eképpen fejezte be: „Nem vagyok keresztény, de most az akarok lenni.”

Isten szeretetének titkával állunk szemben. H az igaz is, hogy az Úr nem gyógyít meg mindenkit, akkor is mindannyiunknak ajándékozni akarja a végső gyógyulást: az örök életet, hol nem lesz többé sem betegség, sem gyász, sem sírás. Ingyen kapjuk a gyógyulást, de kik vagyunk mi, hogy azi kérdezzük Istentől: miért gyógyítod meg az egyiket és miért nem a másikat? Nem azért gyógyulunk meg, mert megérdemeljük – ez tisztán Isten ajándéka.

Josefina Guzman de Zapotiltic (Jal, Uj-Mexikó) megmutatja nekünk, hogy az Úr azért gyógyít, mert betegek vagyunk és nem pedig azért, mert jócselekedeteinkkel kiérdemeljük. Ez tisztán szeretetbeli tett:

„Néhány éve egy olyan betegségben szenvedtem, amely miatt egész nap gyengének éreztem magam. Nem kaptam levegőt és nem tudtam ellátni a házi teendőket. Férjem haragudott és azt mondta, nagyon puhány vagyok. Elkeseredett voltam és szomorú.

Orvoshoz mentem, aki alacsony vérnyomást állapított meg. Azt ajánlotta, hogy minden reggel igyak egy pohárka konyakot. Mivel nem volt miből konyakot vennem, egy kis sört ittam. Az bizonyos, hogy jobban éreztem magam.

Másnap kicsit többet ittam és még jobban éreztem magam. Kevéssel ezután ittam egyet reggel és délután is. Aztán hozzávettem még egyet az alváshoz.

Anélkül, hogy észrevettem volna, belesüllyedtem az alkoholizmusba. Nem akartam alkoholista lenni, mégsem
tudtam abbahagyni az ivást. Egyrészt nagyon gyenge voltam, másrészt szenvedélyem miatt közeledtem a sírhoz. Saját bőrömön tapasztaltam meg, mit cselekszik a a testen. Lelki betegség miatt testi betegségbe estem.

Elmentem a »Névtelen Alkoholistákéhoz. (Alcooliques Anonymes. Ez olyan férfiak és társasága, akik megosztják tapasztalataikat, erejüket és reményüket abból a célból, hogy segítsenek megoldani közös problémáikat, és mások alkoholizmusból való felépülését is támogassák.) Ott azt mondták nekem, hogy a legnagyobb bajt az első pohár okozta. Lehetetlen helyzetben találtam magam: ha nem ittam, nem tudtam dolgozni; de ha nem dolgoztam, akkor a férjem vert.

Biztos voltam benne, hogy csak csoda menthet meg ebből a mély gödörből. De a csodák más időkre vonatkoznak és a jó embereket illetik, nem pedig az olyan iszákosokat, mint amilyen én is vagyok.

Ekkor kezdtem el a megújuláshoz tartozók imaösszejöveteleire járni, amelyeken hallottam, hogy az Úr még mindig tesz csodákat. Hallottam ott az Úr Igéjét, amely szerint a bűn az oka minden bajnak és minden betegségnek. Ekkor azt gondoltam, hogy egy jó gyónás hiányzik nekem, és az 1983-as jubileumi Szent Évet kihasználva ehhez a szentséghez járultam. Egészségem azonban egyre csak romlott.

Ekkor elmentem Ismael Espejo orvoshoz, aki 1984 május 24-én Papanicolaou ráktesztnek vetett alá.

Az eredmények méhrákot mutattak. Annyira előrehaladott volt, hogy lemondtak rólam. Az orvostudomány semmit sem tudott tenni értem, de számomra az Úr volt az első.

Egy napon aztán azt mondták nekünk, hogy Emiliano Tardif atya Guadalajarába jött, és a város egyetemének előadótermében szentmisét tart a belesekén. A betegekért való imádság alatt egv kéz gyengéd érintését éreztem a bal vállamon. Ugyanannak az évnek novemberében volt egy újabb találkozó a Jalisco stadionban. Több mint haivanezren dícsértük Istent csodás műveiért.

Az áldozás után Emiliano atya megkezdte a betegekért való imát és nagy bizonyossággal jelentette ki, hogy Jézus sok beteget meg fog gyógyítani, de nem mindet. így szóltam magamban: »Te azokhoz tartozol, akik nem fognak meggyógyulni, mert iszákos vagy és nem érdemled meg.« Ezután a Szent kezeibe helyeztem magam azért, hogy bemutasson engem isteni Fiának.

Emiliano atya az “ismeret szavával” azt mondta, hogy öt személv meggyógyult rákból, köztük egy méhrákos asszonv is. Komolyan vettem az Úr szavát. Fölkeltem ülőhelyemről és teljes erőmből kiáltottam: »Én vagyok az!« Az emberek felém  fordultak, egyesek gyanakodva, mások nagy örömmel, de én biztos voltam benne, hogy az Úr épp most gyógyított meg. 1985 január 4-én újra megvizsgáltak. Az eredmény csodálatos volt. A rák nem volt többé! Az orvos nem talált magyarázatot, mivel nemsokkal azelőtt az egész medencére kiterjedt, ötödik fokozatú rákot állapított meg, és most teljesen gyógyult voltam. Elismételtem neki Tardif atya szavait: “Jézus ura a lehetetlennek.« Mindennek megerősítésére 1986 július 10-én még egyszer megvizsgáltak.

Alkoholra sem volt többé szükségem. Vége a kis söröcskéknek. Visszakaptam ifjúkorom erejét. Az Úr az én erődöm! Ő az én pajzsom! Az Úr meggyógyította a lelkemet és meggyógyította a testemet! Odaajándékozom az orvosi vizsgálati papírjaimat annak, aki akarja!  Nekem  már nincs szükségem rájuk! Inkább készülök arra az utolsó vizsgára, amikor Jézus meg fogja kérdezni tőlem, hogy mit tettél az olyan legszegényebbekkel, mint amilyen te voltál.”

14. Mit érez Ön belül, amikor egy vak látni kezd vagy egy béna ember felkel a hordágyról?

Akkora öröm jár át, mint a saját gyógyulásomnál. Most csak két olyan esetet fogok elmesélni, amelyek Isten irgalmas szeretetét mutatják, aztán majd megmondja, hogy ezek örömmel töltötték-e el vagy sem.

Québec tartományban prédikáltam egy lelkigyakorlaton. Az első este a gyógyító imádság alatt az Úrnak azt az igéjét kaptam, hogy meggyógyított egy bal fülére süket embert. Megkérdeztem az embereket, hogy ki az illető, és egy nagyon meghatott rendőr állt fel mondván: „Én vagyok. Semmit sem hallottam a bal oldalon és most tökéletesen hallok.”

A lelkigyakorlat második estéjén megint volt gyógyító imádság. Az ismeret szavának adományán keresztül az Úr
azt mondta, hogy valaki, akinek balesete volt és sokat szenvedett a hátgerince miatt, meggyógyult. Megkérdeztem az embereket, hogy ki érez nagy forróságot a hátában: „Kelj fel és meglátod, hogy fájdalmad eltűnt.” És ugyanaz a rendőr kelt fel, aki előző este is. Könnyes szemmel mondta: „En vagyok, semmiféle fájdalmat nem érzek.”

A harmadik este azt kaptam az ismeret szavában: „Van itt valaki, aki lábujjainak a körme alatti fájdalmától szenved; melegnek érzed a lábfejedet, nagyon melegnek, mert az Úr most gyógyít téged.”

Megkérdeztem az embereket, hogy kiről van szó és a rendőr harmadszor is felállt, mondván: „Én vagyok.” Ez
volt a harmadik gyógyulása. Köszvényben szenvedett, de nem tudtam, hogy ezt a betegséget így hívják. Ezek után az emberek nem akarták, hogy a rendőr visszajöjjön a negyedik napon is, féltek, hogv a hét összes gyógyulása rá jut.
Azt mondtam nekik: „Nem, a gyógyulás esetében nem így van. Jéziis ereje mindenkit megérint. Mint ahogy a kánai menyegző során annyi vizei válioziatoti borrá, hogy egy másik mennyegzőre is elég lett volna, úgy Isten különösen is könyörüíettel volt testvérünk iránt azért, hogy szeretetébe ajánlhassuk magunkat. Isten bőségesen megáldja minden gyermekét.”

Tizenöt nappal később Montrealban prédikáltunk egy lelkigyakorlaton, ahol a rendőr tanúbizonyságot tett hárnas gyógyulásáról: hallás, gerinc és köszvény, Ez az ember, aki Istentől eléggé eltávolodott, akkora változáson ment keresztül, hogy megújulási mozgalmának egyik legelkötelezettebb vezetője lett feleségével együtt. Nemrég találkoztam vele a városában, Lasarreban tartott evangelizáció során. A hármas gyógyulás az egész családot megérintette és nagy lelki átalakulást hozott létre bennük. Az egész tanúságételből ez a legszebb.

Isten nem szűkmarkú. Néha több dologtól is szenvedünk és csak egvnek a gyógyulását kérjük az Úrtól, mintha valami olyan lenne, ami sokba kerül. Legyen bizalmunk és merjünk mindent kérni; Isten mindenkor várakozásainkon felül ad.

Egy másik rokonszenves tanúságtétel megmutatja nekünk Isten humorát. Argentínában, Santiago del Esteróban 1984-ben történt egy harmincezer embertől telizsúfolt sportcsarnokban, egy öt estén át tartó evangelizációs küldetésen:

A prédikáció után az cucharisztiát ünnepeltük. Egy családanya elhozta magával a két éve béna ötéves kisfiát is. A gyermek nem tudott mozogni és az áldozás alatt anyukája az ülésre ültette, otthagyta és elment áldozni. Annyian voltak, hogy beletelt egy kis időbe, amíg visszaért a fiához. De a mise végén sírva jött a mikrofonhoz és kérdezte, hogy ki vitte el a béna kisfiát, akit az ülésén hagyott. Valaki észrevette, hogy a „kis elveszett” hátul van és a többi gyerekkel Játszik. Az Úr meggyógyította az imádság során: a gyermek leszállt a székéről és elment játszani a többi kicsivel.

 

(Forrás: Emiliano Tardif – Jose Prado Flores: Jézus a Messiás. Marana Tha Kiadó, 1989)

Létrehozva 2014. március 10.