Szánalommal tekintünk a vakokra: milyen szörnyű állapot lehet! Bezárva az örökös éjszakába. Fény nélkül, színek nélkül… Mégis: akiket személyesen ismerünk közülük, többnyire derűs emberek. Szelídek, kedvesek, vidámak. Békésebbek, mint mi magunk. A külső világból talán kevesebbet érzékelnek, a belső viszont annál gazdagabb, sokszínűbb. Időnként bizony a látónak is szüksége van arra, hogy behunyja szemét. Hogy befelé tekintsen. Hogy mögéje lásson a felszínnek. Hogy csak a lényegre figyeljen.

János evangéliuma egy vak meggyógyítását meg az azt követő farizeusi huzavonákat állítja elénk (9,1-41). Ebből fehéren-feketén kitűnik: a testi vakságnál sokkal nagyobb fogyatékosság, sokkal veszedelmesebb dolog, ha az ember elveszíti lényeglátását, helyes ítélőképességét. A fizikai érzékelésnél fontosabb a szellemi-lelki éleslátás.

Jézus fölnyitotta a vakon született férfi szemét. Képes és kész arra, hogy a mi szemünket is megnyissa. Hiszen a valóság igazi gazdagságát, teljességét a hit fényében pillanthatjuk meg. A hit által ismerhetjük föl, hogy Jézus a világ Üdvözítője és a mi személyes Megváltónk. A hit tárja föl előttünk életünk igazi távlatait. A hit mutatja meg az értékek valódi rendjét. A hit világítja meg, mi az, ami mulandó, ami idővel az enyészet, a halál prédájává válik, s mi az, ami örök és maradandó.

„Uram, add, hogy lássak! Nyisd meg szememet, hogy egyre inkább a Te szemeddel tekinthessek életem, környezetem és a világ eseményeire. Hatoljon belém kegyelmed fénye, s világítsa be szívem homályos zugait, oszlassa el sötét gondolataimat, szorongásaimat, tisztítsa meg vágyaimat. Amen.”

Létrehozva 2014. február 26.